Már egy hete csak az önfényezésemre gondolok, mindig meg-meg állva. Keresek valami tükröt, mert még szép is vagyok. A szemöldököm, mint egy zsiráfé. Nem olyan sűrű, hanem ennyire magas vagyok. Lehetnék Petrocelli is, de legyen kész a házam. Bicepszem kipattintva. A kirakat üvegében, a kék metró ablakában. Soha nem süt be a nap. A megállók tovaszállnak. A tükörképem még mindig szakállas, az orrom árnyékot vet a bazilikára, de legalább a fodrász jó munkát végzett. Az ablak alsó részéből mosolygok vissza. A csaj mellettem festett vörös, és hatalmasak a szemei. Fitos orrába gond nélkül lehetne köpőcsővel lőni a nyálas papírgalacsinokat. De meggymaggal is betalálnék mandinerből. A nénikét talán zavarná, aki előttem ül. Talán nem. Ő is rendes bérrabszolga. Jövőre már hároméves munkaidőkeretben túlórázhat, és várhatja, hogy kifizessék. A főnöke biztos ennél rosszabbakat is művel vele a valóságban. Cserébe nutellát kenhet a mellkasomra. Tán nem akarja lenyalni. Mi van ha mégis? Pfuj. Mi van ha protézise van? A két foga közé szorul a szőrzetem. Ő hátramozdul. Cuppanás és egy felső fogsor himbál a mellbimbóm alatt. Van ez olyan undorító, mint suttyomban hatnapos munkahéttel megoldani a munkaerőhiányt? Ezt jelenti az egy éven belüli heti 48 órára emelhető rendes munkaidő keret. Itt kopogtat már január elsejével. Mi akadályozná meg ebben a parlamenti többséget? Az önkritika? A túlóratörvény rabszolgatartása még nem ment át érzékelésbe. Vajon hány havi munkabér után jönnek rá, hogy a túlórát ráér a főnök kifizetni később? Mi a különbség az éves 300 és 400 óra túlóra között? Melyik kép az undorítóbb? Ennél a pontnál próbálok egy másik csinosabb utast magam elé vetíteni. Elképzelem, hogy a fején megtámasztom az üveges meggybefőttet. Kihalászom a szemeket, és ujjaim közé szorítva pinkózom. Az eldöntendő kérdés, hogy melyik mag pöccinthető jobban? A kompót, vagy a frissen csócsált? A meggy, vagy a cseresznye? Mennyi óradíjat kérne a szöszi, hogy célba juttathassak tizenegy meggy magot az orrlyukába? Hanyadikra megy be? Megsértődne, ha megkérdezem? Ajvé, leszállt, mielőtt randira hívhattam volna. Pedig micsoda ajándék vagyok! Pontosítok, nagyon szeretek ajándék lenni. Jól is csinálom. Mindig is jó voltam benne. Szerintem még most is. A gimiben, emlékszem, hogy Rita dekoltázsába több padnyi távolságból betaláltam. A szememet és az alufólia bogyót is vonzotta.

Mindezt csak azért említem, hogy lássátok milyen sokoldalú tehetség vagyok. Jóllakott óvodás hangulatom már egy hete tart. Az előzetes letartóztatások óta benne vagyok védőként egy büntető ügyben. Emberölés kísérlete és csoportosan, felfegyverkezve elkövetett garázdaság. Rengeteg vádlott. Annyian nincsenek, mint a valóságban a tetthelyen lehettek. Ez egy a vártnál rosszabbul elsült tömegverekedés volt. A perbeszédemet már a nyár elején megírtam, a kórházi bélfotó szépségversenyem ütközött a tárgyalással. Nem csorbulhatnak az ügyfelem védelemhez fűződő jogai. Felkészítettem a helyettesítő kollégát a védőbeszédre is. A feladat szerencsére megmaradt nekem. A büntető tárgyalásokon van egy emelkedett hangulatú szakasz, amikor a vádlotti vallomások kerülnek sorra. A jogászi stratégia, az újra csoportosított tények, az indokolt mennyiségű szépítése a múltnak és érezzük: Ez jól sikerült. Ez hihető. A kétséget kizáróan nem bizonyított tényeket a vádlottak javára, ès nem a terhére kell értékelni. Elönthet minket a kincstári optimizmus. Ennek a meleg és zsíros érzésnek az ellentéte egy alapos és részletekbe menő, a bizonyítékokat egyenként és összességében is értékelő vádbeszéd. Hiányzik, mint a tökönrúgás. A bíró viszont megdicsért az egész plénum előtt a tárgyalóteremben. Az ügyész a tárgyalás után. A bíró a tárgyalás utáni csevegés és utalványírás közben újból. Nem ígérte, hogy felmentené az emberemet. Annál sokkal profibb. Sőt. Tanulni lehet abból, ahogy vezeti a tárgyalást és kérdez. Ritkán kap az ember ebben a szakmában ilyen visszajelzést. Úgy is éreztem magam, mint egy jól hangolt zongora. Ich arbeite wie ein wohltemperiertes Klavier. Aber keine zűhrzavar. Sok víz folyik le a földszinti retyón míg ítélet lesz. Addig lehet szorítani. Talán emelhetném az óradíjamat is.

Mit éreztem amikor zsidrák gecinek nevezett egy fószer fényes nappal az Újlipótvárosban?
Ha verekedünk is, az nekem fájni fog. Ezt biztosan tudtam. Elég volt ránéznem. Ez meg balhézott már a boltban is, majd utánam jött az utcára. Elfogynak a szavak. A szavak nélkül jön a hirig. Ne beszélgessek az eladóval, siessünk, ő is itt áll a sorban, nem akar itt maradni délutánig, hangosan elköszönt ő is, ahogyan én is fizetés után. Eltért a hangerő, a testbeszéd, a mimika. Én még szép is vagyok. A nője volt a közönsége, meg se pisszent.
Mégis hova tegyem, hogy “ahelyett, hogy levágnám a szakállamat.”
Megálltam a bolt előtt, visszafordultam, ránéztem és újra elköszöntem. Esetleg nem kellett volna. Visszaléptem a konfliktusba. Az übermensch kipattant a járdára beleüvöltött az arcomba, hogy – „ zsidrák geci,  viszlát”. Én újból elköszönök, szemezünk egymással.
A jelenet vadnyugati változatában a sírköves állva veszi le rólam a méreteket a koporsóhoz. Vonósok játszanak, szoprán hang dúdolva búcsúztat, egy kutya könnyít magán a sarkon.
Hatásszünet, ő visszament a boltba én meg elfele.
Bár tudnék rendesen verekedni. A szabadabb fegyverviselés esetén neki valószínűbb, hogy lenne fegyvere és használná is. Nekem is lenne. Rossz gyerek és karatés múltam azonban kevés, ha hiányzik belőlem az az agresszivitás, ami egy utcai verekedéshez kell.
Gyávaság, reális helyzetértékelés, okos enged - szamár szenved, gettó zsidó, már állok a rámpán. Mit kellett volna másképp csinálnom? Nem először zsidóznak le, hozzá kellett volna már szoknom? Vajon a lakosság állítólag 20 százaléknyi szélsőségesen antiszemita, vagy a 16 százaléknyi visszafogott antiszemitáinak egyikével sodort egy helyre az élet? 
Ha már a gecinél tartunk, hol volt a miniszterelnök, aki megígérte, hogy megvéd. Bízhatunk abban a rigmusban, hogy a kormány nem antiszemita. Csak a járókelők, és még néhányan. A biciklisták velem vannak. Évekkel ezelőtt záráskor kiléptünk a Cari mama pizzázójából Carmelával a Kazinczy utcában. Egy dupla páros hím tagja beszólt, hogy “ jó a sábeszdeklid geci”. Leakadtam. Azon is, hogy ez még semmi. Éjszaka rendszeresen az üzlet lépcsőjére csinál valaki.
Most viszont a szakállamtól jutottunk el a zsidrákig. Azt hiszem nem elég nagy az orrom.
Nekünk ugyanannyit ér a szavazatunk. Mindketten a partnerünkkel jöttünk. Mindketten forinttal fizettünk. Mindketten magyarul beszéltünk. Ő frissen borotvált, én nem. Ő tetovált, én nem. Ő tippelt, hogy zsidó vagyok-e, én viszont tudom. Ő folytatólagosan provokált, kereste a bajt, talán már volt benne töltés is. Én leszartam, hogy mit mond, majd mégis beugrottam neki. Hol van az ép ész határa? Ő akart verekedni, és én is, csak láttam az esélyeimet. Ha ferde lenne a szemem, akkor lesárgáz, turbánban meg rongyfejű lennék, nőként meg ribanc.
Vártam a kocsiban, hogy merre megy, hol lakhat. Egy másik kisboltba mentek először és egy egész karton fél literes dobozos sörrel jött ki a sarokról. Már kisimult a járásképe is. Ezen izgult annyira. Lekési a pia utánpótlást. Tíz perccel több séta mellett 109 Ft/doboz vehetne sört, de ő nem egy közgazdász típus. Nem gyűjt lakásra, vagy egészséges táplálékra. Megvette a karton tütüt, amit gyalog vittek haza. Sajnos nem elég távolra. Fénykép is őrzi alakját. Kiváltja ez azt, hogy nem verekedtem meg magamért tanúk előtt egy biztonsági kamera látóterében. Nem. Elsőnek kellett volna ütnöm? Pofán kellett volna verni lendületből. Jobban érezném magam. Csak sajnos mindig is túl sokat gondolkodom. Most ép ujjaimmal az ép orromat túrhatom a fotelban. Ez is eredmény.

Még a suliból ismertem. Aztán elszakadtunk, egymásba rohantunk. Jó volt nálam egy kávéra. Én egy ingyen pizzára.  Röhögtünk a magyar tanárnő blúzból kiugrott keblén. Az első padban lengett a fejünk felett. A gombok a barátaink voltak. Olyan közel húzódtunk, hogy a mellkasunkra csíkot húzott a pad széle. Megadtuk magunkat serdülő korunk nagy pillanatának. Elragadtatásunkban a szánk is tátva maradt. Különlegesek voltunk. Be is kaphattuk volna. Utána jól elfenekelt volna. Azután mi őt, és szobára megyünk. Ez persze marhaság, de a tanári dudák a középpontba löktek. Ahogy múlt az idő, úgy estünk egyre nagyobb túlzásokba. Nemcsak egyszer történt, verekednünk kellett, hogy megtartsuk a helyünket az első padban. Csipkés selyem kombiné volt, fekete áttetsző melltartó volt, testszínű push-up, nem is volt rajta semmi csak egy kinyílt blúz. A mellbimbójára ráakaszthattuk volna lakáskulcsainkat is. Addig ágaskodtunk, amíg a föci tanárnő, Zselé le nem hervasztott. Zselé hervadt hippi volt. A tanári szék háttámlája sarkát minden alkalommal a combja közé kapta, és folyamatosan fényesítette. Fel-le, jobbra-balra. Izgató látvány lehetett húsz éve, nekünk elhozta a merevedési görcsünk végét. Már szinte fájt. Zselé pedig tíz percenként szélesen mosolygott. Mindketten vendéglátósok lettünk, de neki ez maradt élete csúcsa. Majd ő meghúzza az érettségi után. Ja. A biosz tanár és a testnevelő is tolta egyszerre. Otthon meg a két gyerek, és a munkamániás ügyvéd férje. Az érettségi találkozón is megpróbálhatta volna, de csirke volt hozzá. Néha szereztünk egymásnak munkát. Senki sem tudja mikor és hol lépte át az őrület határát. A vékony vörös vonal úgy választotta el a pizza lágy tésztáját paradicsomból a tépett mozzarellától, ahogyan az értelme szakadt el a valóság érzékelésétől. Észre kellett volna vennem. Éreznem kellett volna. Soványnak se sikerült lennie, de a kövér emberek bája elkerülte. Se nem magas, se nem alacsony. Nálam magasabb, de nálam mindenki magasabb. A kocka has más kiváltsága, de ha a kanapéra görbült, akkor sem állt úgy a hasa, megálljon rajta a sörös doboz. Csecsemőnek volt csak formás, hurkás. Talán az anyja se szerette. Babakék szemekkel nézett a világra. Mindig kicsit közelebb állt meg hozzád, szándékosan belépett az intim zónádba. Azonban sosem kezdeményezett szexuális kapcsolatot sem kollégával, sem kolléganővel. Egy idő után inkább a frászt hozta rájuk. Sosem késett, neki minden beosztás megfelelt. Legyen szó a tészta előkészítésétől a kiszállításig, kivéve a pénztárban a pultos kiszolgálást. Kovászt készített, dagasztott, pörgette a tésztát. Értette az összes feladatot, jó volt benne. Ez mindenkinek megfelelt. Leginkább neki. Véletlenül hullott a haja, a szempillája az ételbe. Szégyenkezve kezdte kihalászni, de a pizzaszakács kinevetette. Hagyd! Megérdemlik a vendégek! Belesütjük nekik az életet! A pizzaszakács másnap élete szerelmének, a csalfa pincérnő Tündikének szalámis pizzaként felszolgálta azt a futárt, akivel felszarvazták. Pizza Diavola, paradicsomszósz, mozzarella, és eredetileg csípős szalámi. Eredetileg. Buon Appetito! A maradék testrészeit a hűtőkamrában találták meg. Kiadagolta a fickót műanyag dobozokba, és fóliát hegesztett rá, mintha csak Lasagne al forno lenne. Gondosan felmatricázta a csomagolás időpontját is. Örülhettek neki, hogy parmezánt nem reszelt rá. Így vált intő példaképpé. Okosabban követhető példaképpé. Komoly pofával mesélte nekem a sztorit. Tündike természetesen nem üzemeltetett olyan tejbárt, mint a tanárnőnk, de higgyem el abba a kosárba egész nap dobálgatnám az olajbogyót a konyhában. Azt már nem tette hozzá, hogy a hangok is azt mondják neki oszd meg az életed, és a testrészeid a vendégekkel. A szempilláit szerette. Azonban, mintha tenyésztené teste szőrzetét körömcsipesszel, és kisollóval szálanként gyűjtötte kis tégelyekbe. A szakállát negyedévente vágta a mellkasa bozótját ennél is ritkábban ritkította. Naptár szerint haladt. Nyiratkozás után gondosan habbal borította és óvatosan leborotválta. Így járt el a karjaival és a lábaival. Körmeit kezén-lábán csipesszel vágta, aprította, őrizte. Ahogy porcicák cseperednek, úgy termelte készleteit. Bármerre is dolgozott egy hamiskártyás gyorsaságával csempészte az ételbe a szőrét, a körme darabkáit. Mellettem dolgozott, de nem vettem észre. Kedvenc fogása volt a tészta alá ejteni a dobozban a cuccot. A paradicsomos szószra szórni és sajttal befedni. Sosem bukott le. Egyre bátrabb lett, nem bírt ki egy napot sem. Neki a lényével kell fűszereznie az ételt. A készletei túl gyorsan ürültek ki. Kiborult. Munkahelyet váltott többször, a pizzázókat melegkonyhás éttermekre cserélte. Én barista lettem, leléptem angolba. Hívtam, hogy jöjjön, legyen olcsóbb az albérlet, de ő maradt. A szószok, a húsok, a levesek, a főzelékek mind az ő titkos fűszerére vártak. Élvezte önmaga sós ízét. Építette a karrierjét, a testével mérgezte a vendégeket és a munkatársait. Minden munkahelyén volt panasz a szőrszálakra az ételben. A tulajdonosok, a menedzsment sosem gondolta másképp, hogy néhány hajszál a fejeden kevés, de ugyanannyi a tányérodban már túlzás. Mégis úgy álltak hozzá, mintha ez természetes lenne. Előfordul.

Megszedtem magam, bejött az élet. Fizessenek adót a balekok. Trendi gyerek vagyok hazajöttem, a kormány még az albérletem is megtámogatta, és az éttermet is okosban. Hárman álltunk össze Londonból, mind megkaptuk, és befektettük együtt a vállalkozásfejlesztési támogatást. Kicsi hitel, önerő már alig kellett. Miért ne adtam volna neki is munkát? Jól hangzott a királyi tévében is, hogy osztálytársnak is teremtettem munkahelyet. Egy banánhéjon csúszott el. Szó szerint. A banános nutellás óriás palacsinta mindig is szerepelt az étlapon. Belerengett a konyha. Komikus látványt nyújtott hanyatt fekve. Rémült arca elcsitította a nevetést, felért egy beismeréssel. Mindenkiben a helyére kerültek a zavaró részletek. A gyógyszeres üvegcse csillogó cserepei zsíros hajszálaival füstölgő fegyverként mutattak rá. A többit is megtalálták rejtett zsebekben a ruhájában. Én csak álltam és hörögtem. Amíg tudott beszélni, elmondta, hogy melyik üvegben mi van, és mit tett. Mióta teszi. Mióta eteti magát a munkatársaival is. Többé nem beszélt. Nem rágott meg semmit sem. Nyelni se nagyon tudott. Ülni sem tudott sokáig, bár az részben meggyógyult. Lezáratlan büntető ügy lett, akire rátaláltak az étterem mögött. A törzsvendég zsaruk gyors döntést hoztak, és nem törték össze magukat a nyomozásban. Hónapokig volt a transzplantációs listán, de ép záróizom átültetésére esélye sem volt. Az aranyér senkit sem kímélt.

Az orvosai fiatalok voltak, kreatívak, és sebész isteneknek tartották magukat. Klumpahuszárok és sportcipősek. Az ötlet éjszakai ügyelet közben jött. A fáradtság oldja a fantázia gátjait. Előbb csak vicc volt. Viccnek viszont durva volt. Mire a fél hatos vérvétel túra elindult kórteremről kórteremre haladva már nagy lépésekben a műtétet is megtervezték. Ha már úgyis alulról táplálják, akár egy nyelv beültetésével is megoldhatnák. Megtették, megformázták. Tökéletes pótlás volt. Az idegek hozták-vitték az információt. Nyit, zár. Az áttörés az ízek érzékelése volt. Édes, keserű, sós, savanyú, csípős, és a szar íze. Mert amit bepumpáltak, az ki is jön. A gravitációt nem tudták megfordítani. Nyit, zár. Köpni nem tud.

A tudomány érdekében spirituszba fogják helyezni az alfelét bíztatták az egyetemi kórházban. Ritka kórkép, a csodájára jártak. Rá figyelt a főorvos, rá figyeltek az orvostanhallgatók is. Megint különleges lett. Szakcikkek foglalkoztak vele nehéz fényes színes papírra nyomva vastag magazinokban. Segítséggel ugyan de évekig elélhet. Ehet hagymát, fokhagymát, darálva még pizzát is. Ezeknek kétszer is élvezheti az ízét, ez mégiscsak jobb, mint az infúzió. Az egykori pizzafutár könnyes szemmel nézett rám, az anyjára majd az orvosára, hogyan tudná eldönteni, hogy WC papírt vagy szalvétát használjon. Fütyülni akart az egészre, de csak egy sunyi lapos szusszanásra telt tőle.

Nem hagytam magára a verés után. A kórházi kezelések során sem. Védtem magam, és a befektetésem. Ő se beszéljen, és én sem beszélek. Mindenki jól jár. Én kicsit jobban. A héten felvettem dolgozni az étterembe a magyar tanárnőnket. Még most is hatalmasat domborít. Ülve csodálom az asztalomnál, és műszak után hazaviszem. Amikor csak akarja. Amikor csak akarom.

A kórházi erotika mélyen gyökerezik fantázia világunkban. Kár tagadni. Hanyatlunk, hánykolódunk, fetrengünk a matracon. Bárcsak henteregnénk. Lógnak belőlünk a csövek, a drén, a katéter. Képtelenek vagyunk az alvásra. Más sem marad, mint a képzelet. Nem áll fel persze, és minden méltóságunkról lemondva szinte meztelen fekszünk az ágyon. Legalább beszélünk róluk, a nőkről. Az őrmesterről is, a kedves nővérről is, a vonzó rezidensekről is, és a domborulatokról. Jó Tündér, holnap is ő üríthetné a vizelet katéter tasakját, mert amikor lehajol a gödöllői dombság között az erdők dús lombjáig lehetne látni. Ingerszegény nyomorunkban minden látható hajlat, feszülő köpeny mosolyt húz a szemünk sarkába. Csak a zászló nem emelkedik, viszont szépen lóg. Semmiben nem tudunk dönteni, nemhogy irányítani. A kiszolgáltatottság az eleve udvarias embereket mélyebbre löki. Nem akarják zavarni a nővéreket a kívánságaikkal. Az egészségesen is akarnok, önző emberek még türelmetlenebbé válnak, a kezükhöz tapad a nővérhívó. Kihívás elviselni őket.

A flört a terápia része is, lelkierőt ad, feltölt. Tudjuk, hogy játék, de örömet okoz. A kacér csipkelődés, hogy az öregúr borotválkozzon meg, azzal nem a máját rágják ki a helyéről. Visszaadják a beteg férfiasságát. Motiválják, hogy újra önálló legyen, gondoskodjon magáról. Flört nélkül ez szekatúra lenne. A valódi szexnek persze jobban örülnék, de már attól Rocky leszel a lépcsősor tetején, ha az ágyadtól a mosdóig eljutsz lihegés nélkül. Ha nem szalad be, az a bónusz.

Ápolók orvosok, orvosok egymás közt, betegek látogatók, betegek ápolók, betegek orvosaik. Ez már nem a Schwarzwaldklinik Brinkmann professzorral és Christa nővérrel. Udo is csak bezavarta a macit a málnásba a hálás Elke nővérnek. A Grace klinikán is szolídak a szerelmi szálak. Bezzeg a való életben. A legtöbb munkahelyen van olyan csendes hely, ahol nem zavarnak meg. Gondold végig. Te hova bújnál el? Én is martam már fel fekete csipke bugyit az irodámban mielőtt az ügyfél észrevenné.

A flört segít visszatalálni az életbe, kapcsolatépítés, felpezsdít. Vágyunk rá, hogy kedveljenek. Az ápolatlan, szagló, alulöltözött betegből én is visszataláltam oda, hogy üvöltsem – Spáááárta. Fel kell kelni, meg kell mosakodni. Akkor is, ha erre részletekben vagyok csak képes. Wc, fogat és arcot mosok. Visszafekszem, pihenek. Hajat mosok a mosdó kagylóban, törülközöm.  Külön körben mosakodom, kötés felett - kötés alatt. Alul fél kézzel zuhanyzom, a másikkal integetek, ott van a branül is a karomban.

Újra érzem a problémát, hogy van mivel, de nincs kivel, vagy van kivel, de nincs mivel, vagy van mivel és van kivel, de nincs hol. Begyógyszerezve utaztam a képzeletemben, betegségtudatom ellenére az erotikus fantáziáimban egyszer sem volt sztóma zsákom. Hobbit vagyok gumival a fejemen, az én magasságommal, lehetnék a Zsákos Dildó is.

Bő fél éve, hogy kiszaladtak alólam a lábaim. A mérleg is hanyatt vágta magát, utána rágyújtott egy cigire, a mélyponton 25 kilóval voltam könnyebb. Leesett a tantusz, hogy az intenzív osztály, az nem a kórház gépesített szálloda részlege, itt élet és halál között fekszenek a betegek. Nekem szűk négy nap jutott itt. Percekbe sűríthetem, hogy mire emlékszem. Haragudtam a sztóma zsákomra. Rátettem a tenyerem. Zörögtem vele, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Ettől féltem, hogy zsákom lesz. Ezt akartam elkerülni. Nekem az volt az opció, hogy kinyitnak, mint egy mesekönyvet, kiveszik, amit kell, majd visszazárnak. Vagy kinyitnak, és lesz egy zsákom vendégségben száz napra. Vagy kinyitnak és zsákom lesz örökre. Mind a három forgatókönyvben azt terveztem, hogy felébredek. Mégis aláírtam előre, hogy tudomásul veszem, hogy kiterjeszthetik a műtétet menet közben, és akár kampó. Ági szerint mikor kitoltak ébren voltam, és azt mondtam, hogy megígértem, hogy felébredek. Az első hetekben rendesen meg voltam rohadva. Velem élt a mumus az ágy alól. Belém is harapott. Nekem mumus. Másnak tabu. Hogyan lehet így élni? Lassan barátkoztam a zsákos élettel. Meg kellett tanulnom egyedül zsákot üríteni anélkül, hogy összekenném magam vagy bármi mást. Azt is, hogy ne rókázzam közben. A fenekét bármelyikünk rutinból kitörli. A vékonybél kivezetés lényege, hogy hagyjuk pihenni és gyógyulni a műtött vastagbél szakaszt, és átmenetileg új helyre került az ánusz. Szeretgettem minden zsákcsere után. Az életben maradás ára már aprópénznek tűnik egy óriás perselyben. Mindig jön új számla, és fizetni kell. Minden nadrágom lecsúszott. Vettem két újat. A pólót, az inget nem tudtam betűrni. Útban volt a zsák. Haskötőt hordok most is. Ez egy gumis fűző, amire egy nagy lyukat varrtak a zsák részére. Ha köhögtem csillagokat láttam, és a hasamhoz varrt beleim az izmokkal együtt ugrottak ki a helyükről és föld körüli pályára álltak. Púposan jártam, ferde vállakkal. Fájt kihúzni magam. Fájt vízszintesen feküdni. Visszasírtam a voltaren-algopyrin koktél csepegését. Centrális véna kanülben baba, ahogy hat. Hígítás nélkül fecskendőből olyan mintha lángra kapnának az ereim, és chilit szúrtak volna be. Azt ígérték, hogy minden nap jobb lesz. Mikor a kórház hotel részlegében a friss hideg párnára hajtottam a fejem a légkondicionált fehér tisztaságban elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Végre emberi körülmények között vagyok és nincs 35 C⁰. Egyedül feküdtem egy nagyobb szobában, mint ahol korábban a pótággyal együtt négyen. Drága volt, de ezért a szolgáltatásért érdemes volt dolgoznom. Ugyanazt a pépes diétát kaptam, de porcelán tányéron, fém evőeszközökkel és porcelán csészéből iszom a forró teát, üvegpohárból a hideg vizet. Van mini hűtő, panoráma ablak, tévé a falon, távirányító. Elektromosan állítható az ágy és a napidíjban benne van, hogy a látogatóim ingyen ihatnak kávét és forró csokit az automatából. Már elhittem, hogy minden nap jobb lesz. Már éreztem, hogy tényleg gyógyulok. Képes voltam nemcsak tapintani a zsákom, a sebet a kötésen keresztül, borostás hasamat, hanem bámultam mi lett belőlem. Megtanultam újra önállóan, katéter nélkül vizelni, melyik gyógyszert oldjam fel vízben, melyiket az édesített teában.  

A kutyáink be voltak zsongva a zsákomtól, még egy lyuk, amiből szagmintát vehetnek. Óvtam a kezemmel, hogy ne ugorjanak rám, ne karmoljanak, harapjanak bele. Persze semmi baj nem történt, de nagyon izgatta őket.

Minden nappal élhetőbb lett a lét a zsákkal. Háromszor jártam vissza hetente a kórházba kontrollra, kötözésre. Mintha még bent feküdnék, közben mégse. Ági egyre jobb szintidőkkel cserélte a zsákomat, miközben én lélegzet visszafojtva mereven feküdtem, mintha csak orvos vizsgálna és kopog a fájdalom. Műtéti világítás olvasó lámpákkal. Torna sorban fekszenek mellettem az eszközök. Csattan a gumikesztyű Ági kezén, úgy tesz, mintha prosztata vizsgálatra készülne. Még a szeme is villog. Meleg szappanos vizes lazítás, a gumitappancsos zsák lehúzása fentről lefelé, mosdatás, törlés, ragacsoldós törlő kendő, bőrregeneráló törlő kendő, néha borotválás, hogy a ragacs ne húzza a szőrzetem, a méretre vágott lukkal a zsák felragasztása. A sztóma szeretgetése. A kezem, később a hajszárító melegével gondoskodom, hogy a ragasztó jól kössön. A tanács ellenére végül nem adtam saját nevet a sztómának. Rózsának hívtuk, néha öcsifejnek. A csere szintideje 5 perc lett a csúcson, 45 perc a pokolban. Egy baleset a kórházban, kettő otthon. Jó arány. Ági ügyes sztóma terápiás nővér lett, ő adta be az alvadást gátló injekciókat is. Végül eljött a nap. Hat kilót híztam otthon. Erősödtem. Mégis elnapoltuk az első műtéti lehetőséget, mert Jom Kippura esett. Még sájlét is kértem, hogy mit csináljak. Változtassak vagy sem? Mi a jó döntés? Melyik másik napon lennék ennyire közel az Örökkévalóhoz és könyörögnék, hogy jegyezzenek be egy jó életre? Szukkot félünnepre, péntekre napoltunk, egyszerű kérdés volt egyszerű megoldással. Lehet-e problémamentesen napolni? Ez a jó döntés? Mit gondolhat az Örökkévaló? A helyreállító műtét nélkül sosem értettem volna meg, milyen nagy bajban voltam az első műtét idején. Nem ismerném a gyógyulásom sebességének a különbségét. A sorstársak állapota a kórteremben nem pótolta volna ki a lukakat az emlékeimben. Ez már egy kisebb műtét volt. Így is másfél órás lett. Most ébren érkeztem a műtőbe, beszélgettem. Aggódtam, hogy a borotváláskor megvágnak. Nem a szikétől és a varrógéptől tartottam, hanem a kórházi hülyebiztos biztonsági borotvától. Azokat az aprópénzeket még dobálom a perselybe.

Bezárták a mesekönyvem. Ez a kórházkör most csak 9 nap volt, bár még mindig lábadozom. Bitang rosszullétek mellett, de rájött a szervezetem is, hogy újra össze van kötve a szám és a sejehajom. Nem tudom mikorra regenerálódnak a vénáim. Már nincs hova szúrni sem a jobb, sem a bal karomon. A bokám a következő alternatíva. Még fél évig enyhül a fájdalom és a diétám, aztán jöhet a swarma amba szósszal. Addig is enyém a pépes diéta öröme. Viszont élek, tanulok, dolgozom, kísérletezem mi az, amit már ehetek.         

Három kórház négy különböző osztályán összesen 52 napot töltöttem. Egy injekcióra még a szegedi klinikát is megjártam, de az az én feledékenységem miatt volt, nem is számolom ötödiknek ezt a kalandot.  91 napot éltem együtt a sztóma zsákkal a tervezett 100 nap helyett. Az első műtétem öt órás, a második másfél óra hosszú volt. 36 centivel rövidebb már a tápcsatornám, és négy helyen varrták össze. Otthon 41 zsákot cserélt Ági. Fogalmam sincs hányszor szúrtak meg, vettek vért, durrant el a vénám, gyulladt be a branülöm. Átlagosan csak a 3. kísérlet hozott eredményt. Amíg nem írtam ki magamból a bajom és bánatom, nem is feltételeztem, hogy tágabb környezetemben milyen sokan élnek együtt rokon beles bajokkal, ill. a Crohn-nal, van vagy volt zsákjuk. Átélték, túlélték ők, vagy egy barátjuk, egy rokonuk. Írtak, hívtak, odajöttek hozzám egy esküvőn. A beszélgetéseink, a visszajelzések nélkül, tanítóm és kolléganőm Ildikó nélkül én sem tudtam volna magamon dolgozni.

Henri Albert Hartmann francia sebész 1921-ben alkotta meg, és írta le ezt az életmentő műtéti technológiát, és megváltoztatta betegek esélyeit, a mortalitást. Anyai nagymamám 99 éves koráig élt együtt mindkettőnk betegségével. Az ő nagymamája a családi emlékezet szerint hasonló megbetegedésben szenvedett és hunyt el. Korábban is megköszöntem már, de tényleg hálát érzek az ápolók, az orvosok, a barátaim, a családom és a legfontosabb, kis feleségem, Ági irányában. Lestár tanár úrnak, és csapatának külön is köszönöm. Sok száz, ezernyi betege után én sem lennék most így itt a szaktudása, embersége nélkül. Nincs egészség csettintésre, fog még fájni hosszú hónapokig. Diétás sorstársaimnak pedig kálium és pektin gazdag jó étvágyat kívánok!

Az egyetemi házi dolgozatokra két diploma után másképp néz az ember. Pláne a vizsgaidőszakra. Miért csak a jegyért és az íróasztal fiókjának írjak? Bő éve blogolok és, amit vállalhatónak tartok, abból még tanulhatok is. Leveszem a tanári zakómat és diák vagyok. Válaszolhatok, ha kérdeznek, hogy nem tudom, majd utána olvasok. Tévedhetek. Még néhány szemeszter, és kijelenthetem, hogy attól függ. Antik szabály, a főpincérnek harmadévben doktor úrnak illik szólítani a joghallgatókat a sörpatikában. Ehhez persze szorgalmasan kell a kocsma tanszéket is látogatni. Kíváncsisággal, az eltelt évek rutinjával ültem le írni. Nem először készülök fel, mégis eljutottam a kifogásig. Khm… Ez a téma csak a teljesség igénye nélkül írható meg, mielőtt szakdolgozattá válik. A szükséges nyelvtudás, és olvasottság nélkül, amiben pl. a Misna Szukka traktátusa segíthetne, mint forrás.

Szukkot tórai ünnep, a három zarándok ünnep egyike, chag. Megtartásának a jogcímét is értelmezhetjük tórai parancsolatként.  A Dövarim  - Deuteronium, Röé heti szakasza, másképp Mózes 5. 16. 13.:

„ 13. A sátrak ünnepét tartsd meg hét napon át, midőn betakarítottál szérűdből és présházadból. 14.  És örülj ezen az ünnepen, te, fiad, és leányod, szolgád és szolgálód, és a levita és az idegen, az árva és az özvegy, akik kapuidban vannak. 15. Hét napon át ünnepet ülj az Örökkévalónak, a te Istenednek azon a helyen, amelyet kiválaszt az Örökkévaló; mert fog téged áldani az Örökkévaló, a te Istened minden termésedben és kezed minden munkájában; és légy mindig vidám. 16. Évenként jelenjen meg minden férfi közüled az Örökkévaló, a te Istened színe előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt: a kovásztalan kenyér ünnepén, a hetek ünnepén és a sátrak ünnepén és ne jelenjenek meg az Örökkévaló színe előtt üresen; 17. ki-ki keze adománya szerint, az Örökkévaló, a te Istened áldása szerint, amit neked adott.” [1]

A szó szerint sátrak ünnepe a pusztai vándorlásunk emlékére, hét napon át tart. Minden év Tisri 15-től 22-ig. Az első két napja a diaszpórában ünnepnap, az elkövetkező napok pedig ún. félünnepek ( hoél hamoéd/ hajl hamojéd). Szukkot hetedik napja önálló elnevezést nyert, ez a Hoshana Raba, a nagy segítségkérés napja. A nyolcadik nap bár közvetlen a hetediket követi, önálló ünnep, a nyolcadik napi záróünnep, a Smini Aceret.

Bizonytalanságunk esetére, hogy mit, mikor, és hogyan tegyünk az örök recept, hogy kérdezzünk meg egy rabbit. Mielőtt kérdeznénk, olvassunk bele, hogy mit ír a Luach. Továbbá el ne felejtsük, melyik az a rabbi, akit tényleg érdemes megkérdezni.

Szukkot halacháját több irányból is megközelíthetjük. Szabályokkal rendelkezünk magára a sátorra, hogy milyen legyen. Arra, hogy mit és, hogyan tehetünk – tegyünk meg a sátorban. Továbbá a zsinagógában milyen, az ünnepre jellemző liturgiát követünk, ezen belül a szukkoti csokor szabályai.

Házi dolgozatomban, hogy a terjedelmében kezelhető maradjon a sátorral szembeni elvárásokra térek ki.[2] A sátornak legyen legalább három oldala és teteje. Bármilyen anyagból készülhetnek a sátor falai. El kell kerülni minden olyan anyag felhasználását, amely kellemetlen szagot bocsát ki. Álljon ellen a szélnek. Jom Kippur után közvetlenül szokás megépíteni. Lehetőség szerint mindenki építse meg a saját a sátrát, de legalább vegyen benne részt, és a tetőt a tulajdonos tegye fel. A sátor teteje, a sechach földön termő növényekkel legyen befedve. A tetőhöz olyan ágat nem szokás használni, amin még rajta van a fa gyümölcse is. Díszítés, és alapanyag szempontjából, ahány sátor, annyi szokás. A helyi folklór már nem az egyetlen hatás azóta, hogy a világ kisebb lett, és fényképeket, videókat láthatunk szerte a világból kinek milyen sátra van. A sátrat nem lehet fa, vagy más építmény alá építeni, ezért városi környezetben a klasszikus erkélyek, gangok, loggiák kicsik, nem megfelelőek a takarás miatt. A nagyobb teraszok, amelyek felett nincs másik terasz, ami eltakarná, azok jók. A sátor minimális illetve maximális méreteire nincs előírás, az egyszemélyestől a nagyon nagyig terjed a skála. Le lehessen benne ülni, még ha a lábunk ki is lóg. A sátor az ünnep alatt nemcsak étkezésre, közös tanulásra, hanem átmeneti szállásként szolgálhat, minden alkalommal, amikor belépünk a következő áldást mondjuk:

„Bárúch Atá Adonáj, Elohénú, Melech Háolám, aser kiddesánu bemicvótáv, vecivvánu lésév baszukká!”
„Áldott légy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy sátorban lakozzunk!”

Az első alkalommal, amikor a sátorba lépünk a sehechejónú áldását is el kell mondani.

A hazai zsinagógai – közösségi sátorépítészetet sátorverésnek kevés lenne mondani, ugyanakkor az építészet kifejezés is túlzás, hiszen ideiglenes hajlékot építünk. Az egyéni sátrak készítéséhez viszont kevés adat érhető el, annak ellenére, hogy szokás lett szukkoti élményeink megosztása a közösségi média felületein is. Budapesten a központi elem, nyilván a korábbi központi megrendelés okán egy viszonylag könnyen szerelhető acél vázas szerkezet, amit az összeállításhoz nem kell hegeszteni, és bontható kötésekkel, nádfonattal borítják a tetejét és az oldalfalait. A tetőt alátámasztásként falécekre dobják. Nincs mindegyik zsinagóga olyan szerencsés helyzetben, hogy saját udvara legyen, némelyik udvar inkább csak mennyezet nélküli folyosó rész a szomszéd ház faláig. Az ajtó alkalmanként spárgával, masnival zárható. Közös elem még a hívek vitája az áttetsző műanyag fóliáról, ami tetőt borítja, hogy fel kell-e hajtani, ha igen, akkor mennyire, és tényleg látjuk alóla a csillagokat. Ez a fontosabb, vagy az, hogy ne ázzunk el alatta mi, illetve a padok, a terítők, a díszek…

A Páva utcai Zsinagóga sátra is ebbe a sorba tartozik, acél szerkezet nádfonattal. Az alkatrészek pedig ünneptől ünnepig az alagsorban a lépcső alatt száradnak. Egyedi kötöttségünk, hogy együtt élünk a Holokauszt Emlékközponttal. A múzeumi nyitva tartás rendjére is figyelemmel kell lennünk. A sátrakat a BZSH karbantartó csapata építi fel évről – évre, így a napirendjük szoros ebben az időszakban, hogy olyan hétfőt, mint múzeumi munkaszüneti napot találjanak, ami a zsidó naptárnak is megfelel. A villanyt, hosszabbítóval az imaház ablakán keresztül csak az utolsó nap, a díszítéssel együtt vezetjük be. A sátor külső falán pedig laminált lapon a tájékoztatjuk a látogatókat, hogy mégis mi ez az építmény. Szobányi sátrunkban egyszerre kényelmesen tizennégyen tudnak leülni.  Díszítésére az adományba kapott kiegészítőknek is köszönhetően, az Uspizin – Ősatyák nevei mellett a szüreti hangulat a jellemző, nívósabb műanyag gyümölcsök, papírdíszek, szezononként változóan borostyán, friss gyümölcsök, faágak. Izraeli képeket, ragasztott montázsokat, színes papírból készített, óvodai – iskolai farsangokra jellemző díszeket nem szoktunk kitenni. Ez várhatóan akkor fog megváltozni, ha tömegével érkeznek ismét gyerekek és nagymamák a sátrat díszíteni.

Legizgalmasabb őszi ünnepünk a zsinagóga és a múzeum udvarának felújításakor volt. Az udvar alatt egy mélygarázs található, amit nem sikerült úgy megépíteni, hogy ne ázzon be, és ne alakuljon ki egy új cseppkőbarlang a Ferencvárosban. Ezt persze nem garanciában, és nem is tökéletesen, de úgy oldották meg, hogy felszedték a teljes burkolatát az udvarnak a beton födémig. A beton födémet újra szigetelték. A burkolat felszedése a talaj ill. padlószint mélyülésével járt az udvarban. Mindannyian hidakon közlekedtünk. A világoskék szigeteléstől, amit vízzel töltöttek fel egy hatalmas medence partján töltöttük az ünnepeket.[3] A sátrat pedig feleakkora méretben hungarocell szigetelő fal lapokból épített stégre húzták fel, amit kikötöttek az imaház bejáratához. Sajnos a medence bár kialakításához kicsit hideg volt.

Gasztronómiai szempontból is saját szokásrendszert alakítottunk ki a Pávában. Védjegyünkké tettük a sült tököt. Friss kakukkfűvel együtt sütjük az illata kedvéért, vagy csak rusztikusan darabolva natúran. A szezont minden évben a Szukottal kezdjük. Természetesen forrón kínáljuk a helyben sütött tököt saját „szállodai” ételmelegítőinkben. Az étlapunkon ilyenkor is van barchesz, szendvics krémek, saláták, gyümölcsök, édes és sós sütemények, hasék is. A friss sült tök illata mind ehhez az ünnephez, mind pedig a szombat fogadásához az év nagy részében hozzá tartozik. A hacilim, a padlizsánkrém mellett a sült tök nemcsak a forró krémleves alapja egy hideg estére, hanem egy sós pástétomé is. Kevés olajon lilahagyma karikákat karamellizálunk. Mielőtt lezárnánk alatta a lángot meghintjük chili pelyhekkel. Elkeverjük. Friss kakukkfű leveleket hintünk rá és összedolgozzuk a már kihűlt és a héjáról lekapart sült tökkel. A hagyma és a tök sem egyformán édes, a csípős chili, és egy kevés só fokozza az íz élményt. Pirítóssal, barchesszal jó szívvel kínáljuk.

Kis pénz, kis foci. A cél nemcsak a kiegyensúlyozott kiddus költségvetés, hanem az, hogy minimális csapattal, (nem személyzettel) a leggyorsabban, minél több embert tudjunk megkínálni, megetetni. Egyszerre nem tud mindenki bemenni, leülni, enni – inni – bróchét mondani a sátorban. A lehetősége mégis megvan mindenkinek akkor is, ha egyébként esik az eső. A sátor bejárata ugyanis az imaház bejáratára nyílik kb. egy méterre. Az udvarunk lejtése miatt nagyobb sátor építésére, vízszintes talajra az imaház mellett nincs lehetőség. Az udvar közepe megoldás lehetne, de ez a múzeumon is múlik. A szukkoti vendégvárás központi eleme a praktikum, az étel legyen könnyen, gyorsan osztható, kínálható. Akár állva is meg lehessen enni, és ne kelljen a konyhából kihozni mindent a tálaláshoz. Praktikusak a műanyag edények és evőeszközök, de az óriás kukás zsák, és a fedeles, eldobható vödör is az ételmaradéknak. Ezért kell Pészachkor megtartani az ételszállításra használt műanyagvödröket, amikben a krumpli, a cékla, az almakompót érkezik. Menő lenne teljes ételsorokat végig enni ülve, de ehhez több hely, és több lóvé kell.

Van természetesen kortárs privát szukka építés is Magyarországon. Ahol én voltam vendégségben Zuglóban, ill. Szadán, ott a faszerkezet és nádfonat volt a jellemző kevés házilagos díszítéssel, a család gyermekeinek rajzaival, de kényelmes székekkel és asztalokkal. a sátrat a kertben húzták fel a fűre, és bizony sokkal nagyobb volt, mint a zsinagógáé.

Izraelben számos sátrat láttam a házak teraszain, és udvarain. Sőt, ha nem tilos az utcán, közterületen is szoktak sátrat építeni. Ténylegesen sokan a sátorban alszanak kempingágyban, napközben nejlonnal letakart ágyneművel. Hisz mikor, ha nem ilyenkor van az a néhány esős őszi nap. Ne felejtsük el, Izrael nemcsak egy olyan ország, aminek lényege a judaizmus, de a közterület használata is más. Eddig az ünnepek előtt, ill. után érkeztem. Vendégségben, sátorban sajnos nem jártam. Míg nálunk az megbotránkozást keltene, ha valaki a Margitszigeten a Nagy Réten, vagy a Városligetben nekiállna családilag grillezni. Ugyanez Izraelben megszokott látvány, legyen egy parkban, a tengerparton, vagy egy erdei pihenőhelyen.    

Terjedelmi okokból nem lépek tovább a sátrakra vonatkozó szabályokon az ünnep további szabályaira.  Ugyanakkor a házi dolgozatomhoz, hogy a folklór jellegű részeket megalapozzam a zsidó közösség írott sajtójának múltjához fordultam. Kevesen tudják, bár logikus lenne a feltételezés, de az „Új Élet” szerkesztősége a Síp utca 12. szám alatt található. A szerkesztőség pedig a hagyományokat követve őrzi régi évfolyamainak bekötött példányait. Sajnos egy-egy évfolyam már elveszett az idők során. Talán hozzám hasonlóan más is kölcsönkérte. Egy nap késéssel vittem vissza. Röstellem máig. Ezek az újságok, azonban így is igazi aranybányák. Hat évtized egy-egy kötetét vettem magamhoz Kardos Péter főrabbi úrtól. Érdekes módon nem mindegyik évfolyam írt külön szukkoti témában. Az imaidőket, a templomjegyek vásárlását az ünnepekre természetesen közzétették, de köszöntők, tanítások, magyarázatok nem kerültek stabilan a sajtó alá. Ezúton is köszönöm a lehetőséget, hogy hozzáférhettem ehhez az anyaghoz.

A miheztartás végett, ha már ünnepek vannak. A Páva utcai zsinagóga imarendje az alábbiak szerint alakul:

Kábálát Sábát szeptember 21. péntek este 18:00
Sábát Sáchrit szeptember 22. szombat reggel 9:30

Szukkot 1. este szeptember 23. vasárnap este 18:00
Szukkot 1. Sáchrit szeptember 24. hétfő reggel 9:30
Szukkot 2. este szeptember 24. hétfő este 18:00

Kábálát Sábát Szukkot félünnep szeptember 28. péntek este 18:00
Sábát Sáchrit Szukkot félünnep szeptember 29. szombat reggel 9:30

Smini Áceret szeptember 30. vasárnap este 18:00
Szimchát Torá október 1. hétfő este 18:00

Felhasznált irodalom:

Mózes Öt könyve és a Haftárák. Szerkesztette: Dr. Hertz J.H. , Dr. Hevesi Simon, Dr. Guttmann Mihály, Akadémai Kiadó 1984.

Oláh János, Judaisztika, Budapest, Gabbiano Print Kft.2009.

MAZSIHISZ Luach 5777.

Magyar Zsidó Lexikon, on-line változat, http://mek.oszk.hu/04000/04093/html/

Halacha Yomit, http://halachayomit.co.il/en/ReadHalacha.aspx?HalachaID=2198

Márciusban még szerelmes voltam az izraeli swarma egyik legfontosabb kiegészítőjébe, a pikáns mangó szószba. Sokáig kerültük egymást akár a tahinivel, de idén örökre elcsábultam. A neve amba (עמבה‎‎). Nehéz döntenem, hogy a sok büfé közül hol ízlett a legjobban. Nagy street food merítésem mellett is holtversenyben áll egy étterem Aradon, egy falafeles Tel-Avivban, a Suk ha Karmel bejáratával szemben a King George és az Allenby sarkán. Az öcsém egy jemeni büfét istenített a Kikar Rabin közelében. Ó, mennyit, de mennyit evett ott sabichot ambával. Az izraeli konyhába ez az intenzív szósz eredetileg Indiából indult, és Jemenből, és Irakból is megérkezett. Bárcsak úgyis megtanulhatnám elkészíteni, hogy valaki magyarázza, a nagyanyám úgy csinálta… A recept legegyszerűbb leírása, hogy a mangót úgy kovászoljuk néhány napig, mintha uborka lenne. Van persze gyorsabb verzió is serpenyővel. Az erjesztett gyümölcsöt turmixoljuk, tovább fűszerezzük és leszűrjük. Büfés cumis üvegben áll a pult szélén a homokszínű tahini mellett. Mély narancs színben kínálja magát a palack csőrén keresztül. Chili pelyhet, koriandert, római köményt, görögszéna magot, fokhagymát, egy kis sót csipog. A savanyú, a sós, az édes, a csípős. Sós, gyümölcsös és krémes. Nagy harapásokkal haladok a szendvics mélyére. Fogy a hús, a saláta, a sült krumpli, a hagyma. Kistányérból a salátaválogatást szemezgetem. A sült padlizsán fele mosolyog rám. Fénylik a szám szélén a zsír. Éget a csípős szhug. Megszólal a paradicsom – Manismá? Öklömnyi részt már bekebeleztem, a saláta miatt sem szárazak a rétegek, de kívánom. A szájpadlásomon van az íze, mégis locsolom. Látnom is kell, a chili és az újdonság ereje. Összekenem a mobilt az ujjaimmal, nem lehet tisztán enni és még fényképezni is. A szendvics ízei még a számban vannak, pedig a Suk ha Karmeltől már felértünk Yafón dombtetőre. Alattunk a kivilágított tengerpart íve messze a kikötőig.
Emlékeimben imádok jókat főzni, enni, beszélni és írni róla. Az ujjaim nyomában újra felszabadulnak az ízek és illatok. Olyan ez, mint a szex. Más a sorrend, de amiről szeretek beszélni, azt szeretem csinálni is. Úgy vesztettem el a képességemet, hogy ódát intézzek a kalóriákhoz, ahogy a betegség vette el az étvágyamat és sorban a kilóimat. Az lett a biztonság érzése, ha nem eszem. Ez is az életben maradás ára. Mák, hogy túlsúllyal kezdtem. Van négy nap, amiből szinte semmire nem emlékszem. Eltűnt az életemből. A kórházi lift még megvan, utána csak pár kép, rövid videónyi emlékek. A mélypontok idején azt sem akartam hallani, hogy Ági mit evett vacsorára. Csak érjen véget a nap, mert holnap jobb lesz. Máskor dülledt szemmel néztem az epeköves bácsit. Kilógott a rántott húsa a kenyeréből. Külön lerágott egy lifegő óriás panírt róla. A jégkrémről pattan le így a csokoládé borítása. Egyben bekapta. Ropogott a prézli a fogai alatt. Lecsoszogott a büfébe egy melegszendvicsért is, ha már befektették. Neki rajtunk kívül más nem szólt addig, hogy műtét előtt ne egyen. Igaz, nem is került sorra olyan hamar. Éhes volt. Amikor bicskával katonákat vágott a sajtos zsemléből, én már pörköltnek becéztem az infúziós palackomat. Bevallom, heteroagresszív késztetéseim támadtak. Napok óta nem volt szilárd táplálék a számban.
Virtusként éltem meg a műtétig, hogy életveszélyes állapotaimat ismételtem egymás után. Hiszen gyalogoltam már aknamezők között. Merültem ostobán túl mélyre. Köhögtem részegen pálinkát egy kidobó legény kopasz fejére, ráfaragtam. Máskor hallgattam, hogy ne verjenek meg. Máskor beszéltem, hogy ne verjenek meg. Nem is vertek meg. Ez más lett. Soron kívül műtöttek, nem volt steril sztori, gyulladásban, öt órásra nyúlt delikát, nagy, hasi műtét. Tudtam, hogy fel fogok ébredni, de ettől még izgultam. Alapesetben, ha beütött a bajom, akkor rajtam volt a szapora reggel, fájdogált, aztán jó napot kívánok. Több nagy rohamban egymás után romló kiadásban mégis legyűrt a vastagbélgyulladás, és társa a divertikulum. Elterjedt örökségünk a zsidó közösségben, népszerűségében akár körülmetéléssel is vetekszik. Mesterségünk címere akár egy vécékagyló is lehetne. Nagymamám 99 éves koráig élt ezzel a betegséggel. Az ő nagymamája valószínűleg sok szenvedés után ebbe halt bele. Ma már persze más a mortalitás rátája, de mindig van, aki rossz lapot húz. Ha már mulatunk, adjunk neki, begyűjtöttem hozzá vakbél és hashártyagyulladást, perforációt, fisztulát, érintett lett a hólyagom, a vékonybelem. A gyulladt, és menthetetlen részeket pedig nagy mennyiségben kipakolták, majd visszacsukták a mesekönyvem. Idő kell a betegség, és a túlélés elfogadásához. Ahhoz is, hogy kiírjam magamból. Kiabáljak örömömben? Hallgassak, mert még hátra van a Happy End és a folytatás?

A vérvételtől és a katéterezéstől féltem. Próbáltam elképzelni milyen lesz csövön keresztül egy zacskóba vizelni a nap 24 órájában. Vajon fájni fog? Olyan mintha egy kamionnal hajtanának be? Inkább kisbusz, nyugtatott meg az orvosom. Altatásban szereltek fel végül a sárga rediküllel. Hordtam mindenhová. Gyuri outfitje: egyedi Crocs papucs, rajta van a nevem 6.999 Ft (Lidli akció), Nóném pamut alsó 1.599 Ft, Háundemm póló 1.290 Ft, sárga szilikonozott katéter cserélhető tasakkal és záródugóval 1.300 Ft, barátom és rettegésem a sztóma zsák 1.800 Ft. Old Spice’s a hónom alatt, hogy megőrizze a hullám frissességét. dr. Gádor György 12.998 Forintba öltözött a kórházi szobájában.

Hideg zuhany a műtéti jegyzőkönyv részletessége és pesszimizmusa. De legalább már mulatok azon, hogy a péniszem féltettem. Elfogadni, hogy majdnem meghaltam, hogy milyen lehetett várni a szövettanom eredményét. Na az, még most sem megy. Hetekbe telt, hogy a műtéti hegekre ránézzek a hasamon. Én egy perc alatt tudtam meg, hogy nincs rákom. Ágiék két hetet vártak az eredményre, és közben mosolyogtak, ápoltak, bátorítottak. Egyszer el fogjuk engedni ezt az érzést, egyszer talán. Ezt valahogy még nem tudom kinevetni.

33 nap volt az eddigi leghosszabb köröm a kórházban. Ha megszököm húsz perc séta és otthon vagyok. Öröm beülni a kocsiba és hazamenni, és nem az ablakból integetni. Két hét után végre hajat mosni vízzel és tusfürdővel, nem száraz samponnal. Azóta is minden nap gyűjtöm az örömeim, mert már ajándéknak tekintem, hogy sztómazsákom lett, és nem az ellenségem. Már nem tabu. Szakasz az életemben, ami rövidesen a következő műtéttel új kezdetet vesz a normalitásban. Megint kórház. Nekem fog fájni. Nekem kell elhinni, hogy holnap már jobb lesz. Túl vagyok az előkészítő vizsgálatokon, eddig minden rendben, de most megfáztam.

Hálás vagyok R. Katinak, mert ő volt a kapcsolat az ex MÁV kórház gasztroenterológiájára. Nélküle nem másnapra van időpontom, hanem sokkal későbbre, és ő nyitotta ki a megfelelő ajtót. A pszichiáter kollégáimnak is köszönöm, mert beszélgetéseink nélkül, hiába vagyok gyakorlott segítő, a saját labirintusomban néha elvesztettem az irányt. Sokan dolgoztak rajtam a kórház különböző egységeiben, akik nélkül szintén nem lennék itt. Többen is főszereplők, tiszteletem és köszönetem az övék.

Ha a műtét egy születésnap, a zárójelentés átvétele egy új év kezdete. Ros Hasana. Egyébként idén a muzulmán új év (arabul: رأس السنة الهجرية Ra's al-al-Sanāh Hijrīyah) -1440.  Muharram hónap első napja egybeesik a zsidó újévvel 5779. Tisri hónap 1. napjával.

A zsidó naptár szerint négy új évünk is van az éven belül, nekem lett még egy születésnapom, és még egy új évem. Talán jövőre egy óriási swarmával fogom ünnepelni, és a saját érlelésű amba szószomba fojtom. Most még jó idő van. Talán még a kovászos uborka is elkészülne, esetleg az amba is. Mást sem kéne csinálni, mint tologatni az ötliteres üveget, hogy mindig érje a tűző nap.

Shana Tova Umetuka! Gmar Hatima Tova! :)

Hol volt, hol nem volt Sárinak és Alexnak ... Alexnek egy szem pici vizslakölyke született: Rozi. Rozi ahogy nőtt egyre inkább hasonlított egy akaratos szőrös kis szafaládéra. Tűhegyes fogacskák, vékony hangocska. Mindent megrágni vágyás. Ha kézbe vettük futni akart, ha letettük, akkor az ölünkbe vágyott. Négy lába követhetetlen hurkokban vitte előre, hátra, oldalra, körbe-karikában. A farok csóválásával egy pillanatra sem állt le. Már akkor is csak mondta, mondta a magáét. Más vizslákhoz képest is örök kölyök és gumi kutya.
Rozi mindig autózni akart, bár időnként kidobta a taccsot, de rákattant a kocsinkra. Irány Budapest, aztán rögtön irány haza Hehára a falka többi tagjához. Rozi családtag. Helye van neki is az asztalnál. Az ő értelmezésében, az asztal tetején, mert ő válogatós. A liba töpörtyűt megeszi a tányérból. A kacsát otthagyja.
Ha együtt sétáltattam Borival és Sárival, mert tüzeltek ezért karanténba bejöttek az Újlipótvárosba, akkor mindenki megnézett minket. Három ruganyos, csillogó barna vizsla vonzza az emberek tekintetét. Rozi lenevelhetetlenül ugrált, és puszilkodott. Velünk. Az ismeretlenektől annyira félt, hogy még pirult szalámival a pizzáról sem tudták a stáb tagok megvesztegetni. Mindeközben igazi sztrájk munkás. Ha bárki a közelében dolgozni akart, azt akadályozta. Beszólt, túrta magát, nyalakodott, csak figyeljünk őrá, vakargassuk, simogassuk.
Minden vizslánk egyéniség. Rozi is. Ő a szeretetcsomag. A legkisebb, aki attól boldog, hogy éjszakára az övé egyedül a fotel a hálóban. Bori a francia ágyban közöttünk fejmagasságban, Sári pedig lábnál. Amikor meguntam, hogy felváltva kapom a körmöket, vagy tolnak le háttal az ágyról, döntöttem. Külön alszunk Ágival. Övéké a francia ágy enyém a kanapé. Mind elférünk. Fél háromkor versenyt futva és ugorva érkeztek meg a kanapéra. Hiába húztam össze magam, ők mindig rajtam is aludtak. Hacsak nem csattogott a nyelvük a lábuk között. Mintha csak kórusban énekelnének.
Bő egy éve új kutya csatlakozott a csapathoz, Trevor a labrador. Rozi pedig megsértődött és azóta nem ette meg a jutalom falatokat, csak akkor ha úgy gondolta nem látjuk.
Rozi színlelte mindig a legrosszabbul, hogy alszik, és hagyjuk békén. A mozdulatlan eb gyanítja, hogy a gazdi ki akarja vinni a melegből a hidegbe, tán még esik is. Hallja a slusszkulcs csörgését és állatorvos előérzete van. Tele a hasa, és tényleg aludni akar. Egy szemöldök a magasba emelkedik, és csak a szemével követ, de alvó vizslakènt nem csóvál. Bori Oscar díjas színésznő. Rozi három másodperc alatt felpattan és lelkendezik. Jaj de jó lejöttünk az emeletről! Bújik. Öleljük.
Átöleljük az emlékét. Tizenkét éve minden velünk töltött percét. Egy hete, hogy búcsúzunk Tőle. 

Lassan két hónapja nem vágattam hajat. Egyre hosszabb és göndörödik. Ha kibírok még pár hónapot lokni erdő lesz a fülem felett. Madarak költik ki benne a fiókáikat, ha elbambulok. Támogatom az állatkerti csimpánzneveldét, hol, hogyan lehet kurkászni. Vízbázisú festék esetén egyedi mintát nyomok a falra a rászoruló családok lakásfelújításain. Gyémántot és aranyport csempészek a frizurámban, hogy a zsírosodó fürtjeim közé rejtsem. Ha jó nagy létrára állok, a fejemmel segíthetek pókhálózni. A hajkoronámmal segítek csiklandozni a csecsemők talpát. Nem kell téli sapkát húznom. A neológ gospel kórus reklám sérója leszek. Egy szép napon levágatom és egy szőrtelen férfiakat támogató alapítványnak adom, hogy felragasztható pót fanszőrzetként megváltoztassa az életüket.
A valóságban nem bírok rendesen aludni kórházi ágyban. Mert már megint befektettek, mert nem kicsit, viszont nagyon visszaestem. Mintha pár hete nem is kezeltek volna. Megint infúziós kúrát kaptam, előttem van még pár kellemetlen vizsgálat és a nem túl távoli jövőben egy műtét is. Rossz beteg vagyok - voltam, hisz egyértelműen már szabadultam, térek vissza az életbe, a munkába. Jó érzés napról napra jobban lenni, bár újra meg kell tanulnom, mondjuk enni.
A kedves szomszéd bácsi, ha nem ébren van, akkor olyan hangot ad ki, mint a gumimatrac, amikor a békával fújod fel. Irigylésre méltóan nagyokat, és hangosan ereget. Nekem ezt lassan egy hónapja nem adja meg az állapotom. Pedig egy frissítő reccsentés elégedetté és boldoggá teszi az ember alfelét. Már annak is örültem volna, ha a törött a vécé deszka a seggem alatt már egy erősebb hasgörcsre velem együtt nem szánkázik le a porcelán buszról. Az ijedtségtől pedig belém köt az is, ami távozna.
A törött vécédeszka nekem, a fekvőbetegnek az egészségügy közvetlenül fájó emblematikus problémája lett. Megoldhatatlannak tűnő tünete a krízisnek. Nem elég, hogy pocsékul vagyok, rongyolok a gurigával, az infúziós állvánnyal. Ajtót nyitok, becsukom. A villany mindig ég a mosdóban, zuhanyfüggöny van, a vécéfülkén ajtó nincs, csak a félfa. Sürget a szükség, szűk a hely, felemelem a levert deszkát, helyére illesztem, letakarítom, gatya le, másik kéz az állványon, ki ne tépjem a branült és az infúziót a jobbal, markoljam a ballal a kapaszkodót, és üljek a kör közepére, anélkül, hogy röptében mellémenne bármi. A deszka cseréjét több mint két hete rendelte meg az illetékes. A kedvemért megismételte. Mégsem történt csoda. Így Ági megvette, hármasban öcsém társaságában saját kezűleg kicseréltem az adomány vécédeszkát. Másnap megjöttek a karbantartók, el sem akarták hinni, aztán jót röhögtek. Lefotózták. Majd leesett a tantusz, hogy ez nekik is kínos. Oda akarták adni az ő deszkájukat az enyém helyett. Mondtam, hogy nem akarom hazavinni. Ez egy adomány. Harmonika ajtót vagy függönyt a vécé fülkéjébe már nem vettünk. 
Ha a törött vécédeszkát szimbólumnak tekintem, akkor az, hogy osztályos betegként több napon át nem jutottam be a CT vizsgálatra, már érthető, pedig nagyon kellett volna.
A bajaim forrása még mindig ugyanaz, részben fizikai, részben pszichoszomatikus. Tehát az életmódomra, engem érő ingerekre a külvilágból, a stresszhelyzetekre és azok feldolgozására vezethető vissza. Egy hónap alatt 12 kilóval lettem könnyebb, a karjaim kék és zöld tésztaszűrők. Szóval, akinek megemlítik, hogy talán az életmódján érdemes lenne változtatni, az esetleg dolgozzon egy kicsit magán, de ne hesegesse el az ötletet.
Egyébként a 38 nap szenvedés ellenére is hála, és köszönet azoknak, akik gyógyítottak, meg tudtak szúrni, hogy vért vegyenek és branült ültessenek be. A vécédeszka sem az ő saruk, stadionnal nem lehet gyógykezelni senkit sem.

Szia! Csilla vagyok.” Nagy szemekkel néz rám fél pár zokniban papucsostul.
„Szia! Gyuri vagyok.” Kezet nyújt nekem. Nem akarom elfogadni. Ügyvédként sem paroláztunk fél órával korábban. „Nem szeretnék kezet fogni, nehogy rád ragasszak valamit kintről.”
„Nem baj. Én mostam kezet.” Felém nyújtja nyirkos széttárt rózsaszín ujjait. Kezet rázunk. 
„Üdv a klubban!” Hátat fordít nekem és visszamegy a zárt osztály másik szobájába.
A fejem alul vízszintesben. Fekete lábaim fekete cipőkben az ég felé nyúlnak. Nem akartam levenni, hogy ne érezzem magam annyira betegnek. Az öltöny modern páncél, a hangok is megmondták. :)
Eddig egyszer ájultam csak el. Balázs barátom a suliban fejbelőtt egy focilabdával. Bikázott. Olyan voltam, mint egy burleszk film. Egyik pillanatban még vezetem a labdát a kosárpalánk felé. Lepillantok, majd fel. Valami kitölti a látóterem. Nyekk. Térdelnek mellettem a fiúk és szólongatnak. 
Most többször levert a víz, melegem lett, rossz volt a közérzetem. Azt éreztem, hogy nem tartanak meg a lábaim. A folyosón leültem egy beteg üres ágyára. Onnan egy konyhaszékre. Meleg cukros teát ittam. Jéé már saját ágyam is volt infúziós állvánnyal. Tű a karomban. Csöpp-csöpp. Ismétlődő kérdések: nehéz légzés, mellkasi fájdalom van-e? Nem is sápadt, szép zöld vagyok. Ahhoz van csak elég vérem, hogy a vénám eldurranjon. Ha az ember elájul munka közben, akkor erre a pszichiátria zárt osztály a legjobb hely, hogy sürgősségi ellátást kapjál. Még állományba is vettek.
Bárcsak viccelődhetnék, hogy ezután csak gyógyszert kellett szednem és várni, de a tablettákkal mellékhatások is járnak. Korán kezdtem el újra dolgozni. Hiába jó a kedvem, egy hét után hasonlóan rossz állapotban vagyok. Olyan vérszegény vagyok, hogy bankár vámpírok talpát kéne nyalogatnom, hátha akkor kifolyatható belőlem egy kis vér. Megbukom a testi vizsgálaton is a háziorvosnál. Beutaló, az utca túloldalán ott a Honvéd Kórház sürgősségije. Irány. Most. Azonnal. Gyorsabb, mint a mentő. Persze nem a 3 perc sétát választom. Előbb elmegyek a fél kilences büntető tárgyalásra, kimentem magam. Rendes a bíró, két mondat, kötések a kezemen, szellemképes, de megbízható az ábrázatom. El sem olvassa a beutalóm, a tárgyalás megnyitása után három perccel már jegyzőkönyvben rögzítik, hogy mára nem kell maradnom. Ültem már a sürgősségin, optimista vagyok, döntöm magamba a vizet. Gyorsan sorra kerülök. Orvos, nővér, nővér, nővér. A közönség, a telefon mellett, a harmadik segítség nyeri a kvíz kérdést, ki talál olyan vénát, amiben vér is van. Ők nyugtatnak, én stresszelek. A branül beépítésével megúsztam sok újabb tűszúrást. Már attól hányingerem van, ha ránézek. Be sem merem hajlítani a karom, hiába magyarázták el, hogy egy lágy műanyagcső van bennem, nem egy fémtű. Amikor végre több nappal később kiszedték, szerencsére szőrtelenítették a karomat is. Láttam a színes kábelt ahogyan kihúzta. Bő 13 órát töltök végül a Honvéd ill. az ex MÁV kórház sürgősségijén. Egyre csökken az esélye, hogy csak pár receptet kapok, mégiscsak sebészeti konzíliumra küldtek. Éjszakára már fel is vesznek. Ági nélkülem megy haza. Rég éreztem magam ennyire egyedül. Érzem, hogy dagad a felkarom az infúziótól. Nekem ez ömlik befele, nem is csöpög. A szemgolyóim percekig düllednek, majd kiugranak a helyükről, színes fénypontok ugrálnak előttem.
Nem is az a lényeg, hogy mi a pontos diagnózisom, mi a bajom. A lényeg, hogy a két végéről égetem a gyertyát. A bajaim egyik forrása fizikai, a másik pszichoszomatikus. Már csak az a kérdés, hogy a szabadidőm, vagy a munkám rakott-e majdnem sírba. Két hét alatt hat kilóval lettem könnyebb. Volt miből leadni, de a fájdalmat és a szenvedést megspóroltam volna. Mások életmódváltásához könnyű tanácsot adni, a sajátomat megváltoztatni...
Utólag, a saját kanapémról is köszönöm, annak a rengeteg egészségügyisnek, akik eddig másokon, most rajtam is dolgoztak, gyógyítottak. Még a bunkó dokinéninek is köszönöm, aki kegyet gyakorolt, hogy elolvassa az összegyűlt leleteimet, és nyitott ajtó mellett hisztizett, hogy miért pattintja le a Honvéd hozzájuk a betegeket, és ő lefossa. Meg is kérdeztem a pultos nővért, hogy esetleg az alapján, amit mind végighallgattunk, és rólam beszélt, össze tudja-e foglalni, hogy mi történik majd velem. Ő volt zavarban, majd felállt bement a pihenőbe. Becsukta az ajtót, de még így is hallhatóan szólt, hogy mindent hallottam. Köszönöm neki a rektális vizsgálatom szakszerűségét is. Neki is megmondtam „ Remélem Önnek is olyan nagy élmény volt, mint nekem.”

Minden beteg tartogat meglepetést akár a zárt osztályon beszélgetünk, akár a vigyorgó másik emeletén. Az emberem jót akart, látott egy lányt szemüvegben. Zsidónak nézte, és követte a repülőtérre, hogy megmentse, hogy el tudjon repülni. Nem ez az első alkalom, amikor a környezet hat egy zavart elmére. Persze az én szemüvegem is torzít, ahogy a világot és benne a lakótársaimat szemlélem.

Éjjel az Annie Hall-t néztem sokadjára, míg a billentyűzeten követtem el erőszakot, hogy késő éjjel is pénzt keressen a 15,6 colos kis pillangóm. Ha én is prostituálom az agyam, akkor a gépem is megteheti. Szóval, ha emberem filmes műveltsége is nagyobb lenne, akkor idézhetett is volna, amikor Alvie Singer (Woody Allen) és Annie Hall (Diane Keaton) vitatkozik az utcán, hogy a kórlap is megőrizze:

„ - Egy sarokkal utánad sétálok, és közben nézlek. Ez nem követés.
- Akkor te mit nevezel követésnek?
- Az egészen más. Én kémkedtem.”

Pali, nyugodjék békében, ő egy volt munkatársam, aki elég gógyival bírt ahhoz, hogy bepalizzon, és felvegyem. Őt is itt láttam utoljára a figyelőben, és nem ok nélkül jutott ide. Oda. Közterületről hozták be évekkel ezelőtt, mert zavartan viselkedett. Színes szélesvásznú jelenet lehetett. Biztos emlékeznek rá a környék ablakaiban élők. Talán arról lemaradtak, hogy Pali zsebében egy töltött, kibiztosított pisztoly volt éles lőszerrel. Rejtély hogyan jutott hozzá, de nála volt. Én biztos egy zárkában tölteném az éjszakát, vagy az orrommal verném mások térdét, és kiraboltatnám magam, ha fegyvert akarnék venni illegálisan. Neki mégis sikerült. Arra az esetre, ha megint elkezdődnének az üldözések. Sosem kellett védőként kimosnom ebből, és nem ad el több újságot sem felárral, belehalt a történetébe. Abszurditása ellenére volt abban racionalitás, hogy fegyvert szerzett. Értékelte a világot, amiben élt, és a friss híreket. Fakadjon áldás az emlékéből.

Szóval volt a tettes, az áldozat, és a szemlélő. Ismertem hát egy áldozatot, aki áldozat helyett tettes akart lenni, és a héten megismertem egy szemlélőt, aki megmentő akart lenni. Nem véletlen, de van egy idős barátom, aki azt szokta mondani viccesen Széder este a vacsoránál a keresztény barátainak, hogy azért hívlak meg titeket minden évben, ha úgy adódik – elbújtassatok. Zenészek, egy kottából játszanak, de más-más hangszert választottak. A tettesek meg kapják be az összes f*szomat. Persze ezt a közmondást is az Annie Hall ihlette. J

Utóirat: „ – Használ a felesége szeretkezés közben valami serkentőt, például marihuánát?
– Mi kérem egy nagy vibráló tojást használunk.”