Még Tarlós volt az óbudai polgármester, amikor be akarta tiltani a meleg sátrat a Szigeten. Az egy kisebb néhány ezres tüntetést váltott ki a városháza előtti téren. A sátor kinyitott. Ebben a témában akkor mentem ki először az utcára.

A pride viszont kimaradt eddig. Eddig.

Azt, hogy most a szombat ellenére is kimegyek az fix volt.

Mert tele van a t@k@m, hogy rettegésben akar tartani az ormány. Az arcfelismerő rendszerrel fenyegetés az visszaélés a biztonsághoz fűződő jogaimmal. Persze nem ez az egyetlen bajom a rendszerrel és annyi szép illúziót kergettem már. A félelmem és a szorongásaim ellenére indultam el otthonról. Mert már régóta nem bízom az ormányban. Az államot még épphogy működésben tartó, lélegeztető kisemberekben hiszek, akik azért tartják be a szabályokat, azért nem léptek még le, azért nem hagyják abba, mert hisznek abban, ami az általános zsinórmérték szerint helyes. Talán nem tévednek, ha felállnak az ő munkájukat senki nem végzi el. Vagy nem olyan jól.

Lejártam és ácsorogtam a lábaimat.

Elfáradtam estére, de még most is energiával és jó érzésekkel tölt fel a részvétel és a kapcsolódás a pride-on.

Abban is segít, hogy ne aludjak el hétfő reggel kávé főzés közben.

Konkrétan hamarabb vittem le a kutyát is sétálni, mint egy kávét megittam volna.

Trevi baba is hálás. A feleségem is hálás.

Csehov főhőse Trepljov eredetileg egy mókust lőtt le, amit Nyina lábai elé tett, hogy ő is így hal meg a viszonzatlan szerelemtől. A darab címe is Mókus volt. Több kiadása is így jelent meg. A húszas évek felfordulásában egy revizornak azonban feltűnt, hogy a mókus igazából vörös. A felettese megjegyezte, ráadásul lompos a farka.

A főnök elvtársat el is vitték másnap a Ljubljankába mint szexuális tévelygőt. A beosztott revizor lett a főnök, aki amúgy Anton Pavlovics nagy tisztelője volt. Ugyanis abban a lépcsőházban nőtt fel, ahol az író alkotott, amíg el nem hagyta Moszkvát.

Mit tegyen? Zúzassa be Csehov összes műveit, mert ő már a múlt században meggyilkolt egy mókust? Egy vöröst?! Esetleg nem a szerelem, a reménytelenség a metafora eleme, hanem az, hogy a mókus vörös?

Így történt, hogy az összes új kiadásban a Mókust azaz Belkát lecserélték Sirályra, azaz Csajkára.

Csehov életműve megmenekült. Az újkori Oroszország antik könyv árverésein pedig vagyonokért adják el azokat a példányokat, amelyekben egyenként töltőtollal javították ki a mókust sirályra. Ez könyvenként a címlapot is beleértve százhuszonhárom említést jelent.

Az ötvenes években elkészült Magyarországon a mű fonetikus átirata is, hogy a proletár színjátszó körökben azok is elő tudják adni eredeti nyelven, akik nem boldogulnak a cirill betűkkel.

Azonban, amikor Rákosi elvtárs meglátta a Csajka feliratot a kefelevonaton megkérdezte, hogy mit gondolnak? Mi ez? Honvédségi szakácskönyv? No de elvtársak? Jaj elvtársak!

Ő ugyanis olvasta eredetiben is a művet, de már a javított sztálinista kiadásban.

Így menekült meg az egész ország attól, hogy oroszul hallgassa meg a Sirályt a színházban. A magam részéről inkább a Három nővért szeretem.

Szerintem is menjünk be a városba.

A magányos macska itt született meg a kertben. Egész pontosan az udvarban. Az udvaron belül a kennelben, amiben a bernáthegyiek laktak eredetileg. Csak, hogy jobban szerettek a házban aludni. Mármint Maci és Betti, aki arra is hallgatott, ha Cupáknak hívtam. A kennelbe, a szabad kéglibe több száz fürj költözött be. Nem önként. Jó pénz van a pici tojásokban. Én pedig büszke vagyok rá milyen sokféle tojásból ettem már rántottát. Jóízűen térek el a tárgytól.

A toldásokkal együtt elég nagy lett a héder, a bádog féltetetővel a svéd bútorok hullámpapírjával szigetelve, hogy egy bájos bundás úgy döntsön itt fog szülni.

Pont ők maradtak volna kint az udvaron? A huzatban? Ugyan már! A padláson is volt egy befogadott csacska lányanya. Élmény volt éjjelente hallgatni. A kazánházban pedig helyet és macskaajtót teremtettek ízléses padlószőnyeg függönnyel.

A csini fekete cica kb. hatvanöt napja még ilyeneket mondott a szüleinek:

• Ugyan már apa ez nem olyan bagzó buli lesz.
• Persze anya sosem szívnék macskamentát.
• Ne aggódj nagyi nem iszom több aludt tejet.
• Ne már, azt mesélted te is ilyen bulikba jártál!
• Persze apa éjfélre ágyban leszek.

Így is történt.

Valahogy így fogant meg. A jóképű kandúrok vajon merre járhatnak? Cirmostartást egy apa jelölt sem utalt. Jó lett volna biztosat tudni, hiszen nem csak az apám kismacskája vagyok, hanem a nagyapám unokája is.

Pecsétes meghívót nem hozott a libériás inas, de az anyuka megértette, új életet kínálnak neki is. Egyenként a grabancuknál fogva vitte a kicsinyeit a kazánházban kapott puha vacokba. A szájában. Közülük volt az egyik csipás a kis Kazánovics Cickerov.

A kazánház lett a meleg otthon. A játszótér. Az ismert világ közepe. A négylábúak vidámparkja, amit másképp látnak a vizslák. Másképp látnak az ide sereglett macskák. A vizslák idővel úgy látták, hogy eggyel kevesebbel együtt lakni sokkal több a soknál. A matek sosem volt az erősségük, de nem tudnának annyi kolbászt enni, ahány macskával kell együtt lakniuk. A vizslák aranykora mégis összeért a macskák és a szárnyasok aranykorával itt a tanyán, a Baromfi birodalomban.

Mindenki csiripel, kotkodácsol, kukorékol, nyávog és ugat errefelé. A halak a szomszéd öreg medencéjében élnek.

A kazánház is egy érdekes hely, mindig is a ház falához volt ragasztva. Vályogból. Az életkora közelebb áll a 150-hez mint a százhoz. Persze többször is átépítésre került. Az alapanyaga is vegyes lett. Ma már három helyiségébe lehet itt belépni. Kívülről nyílik egy kicsi műhely. A főbejárat egy előszobába vezet. Innen nyílik a kinti konyha két háború közötti kredenccel, tűzhellyel, asztallal. Nagy ablakkal. Itt dolgozik évről évre a csibekeltető gép is.

Ha balra lépek lépcsősor vezet le a fatüzeléses kazánhoz. A szűk hely szabálytalan báját az újraértelmezett falak és könyvespolcok adják. A falakon balták és fűrészek sokasága lóg. A könyvespolcokon szerszámos bőröndök és méretre vágott régi szőnyegek zsúfolódnak. Ezeket a polcokat korábban macskák kuckózták be. A lépcsőkön tűzifa rakás vezet a kályháig. Kényelmes, ugrás nélküli emelkedőt teremtve a kályha tetejéig. Ott duzzogva, de három-négy macska is elfért.

A macskák számára ez élénk társadalmi és kulturális életet biztosított mind a négy évszakban. A kazánház voltaképpen átalakult egy macskákból álló élőkönyvtárrá. Itt persze nem kellett csöndben maradni. Testvérek, pótszülők és nagyszülők. Jó és rossz szomszédok. Mindenki önálló jelentést hordozott. Ez az egyéniségükből fakadt. Egyesek rövid történeteket, útikalauzokat, mások egész kalandregényeket, sőt szerelmes versek ciklusait őrizték meg minden mozdulatukkal. Ahogy követelni képesek, úgy adni is tudnak. Adtak is.

Cickerov csak felugrott a polcra, odabújt valakihez. Lapozott bennük a véget nem érő kérdéseivel.

Megunhatatlan játék volt. Jobb, mint az iskola. Kiváló memóriája mindent és mindenkit megőrzött. Teltek az évek. Cserélődtek a polcok lakói, végül kiürültek. A doromboló kötetek helyét szerszámok, alkatrészek töltötték fel.

Cickerov pedig maradt és figyelt.

Megöregedett és mindenkit túlélt. Magánakvaló lett. Mászkált ő sokfelé a tanyán, mintha dolga lenne. A főétkezések között elmerült az önmagával folytatott beszélgetésekben. Meggyőződése szerint jó társaságban volt. A tűztér fedelén érezte magát legjobban. Közvetlenül a kályhacső mellett. Bundájának hófehér foltjai elszürkültek. Nem unta meg a játékot a kikotort fahamuban. Nyalakodni, mosakodni egyre kevesebb ereje maradt. Mossa az, aki lusta vakarni! Így vált homályos ezüstté és feketévé.

Körbe pillantott és polconként újra elmesélte mindegyik macska életét. A vitáikat is. Néha egész felzaklatta magát.

Ilyenkor jól jött, ha megzavartam, mert legalább én lettem a bűnbak. Mindegy, hogy miért. Mert felgyújtottam a villanyt. Mert fát raktam a tűzre. Mert megsimogattam. Mert megint fényképeztem őt. Legfőképp nem tudtam válaszolni arra, hogy hány egérrel győzött a Muter a nagy egér vadászaton. Arra végképp nem tudnám a választ, hogyan kell megkülönböztetni a négy Cirmi nevű macskát egymástól, vagy melyiknek lehetett bengáli az apja.

Egy jól működő világban a macskák jönnek-mennek és átadják a tudásukat kilenc életük során az új generációknak. Ugyanis az emberek világánál a macskáké sokkal jobban működik. Ez tény. Ha nincs tej, esznek tejszínhabot. Minden problémára van megoldás. Minden kérdésre választ ad egy régi történet, ami utat mutat a jó gyakorlathoz. Erről szólt a kazánház élőkönyvtára is. Nemzedékről nemzedékre adták át meséiket a megyében szétszóródó macskáknak, akik a mai napig is mesélik, hogy hol volt hol nem volt egy tanya, a Baromfi Birodalom, ahol bőségben élnek a négylábúak, a szárnyasok és a kétlábúak. Esznek és jóllaknak.

Ide mindig lehet jönni.

Ide a fecskék is visszatértek, pedig ők évekre elvesztek.

Az üzenet nem ismert határokat, amíg emlékezünk mindenki velünk él.

A hálás utókor alig olvasható, de felismerhető macskakaparással rótta a tejfájára:

Itt nyugszik Enciklopédicicus Kazánovics Cickerov egy macskaöltőnyi morcos élőkönyvtár.

Eljött a te időd. Klasszikus lettél.

Fakadjon tej az emlékedből!

Fotó: Wéber Ági

A teremtett világunkban az Örökkévaló mindenütt jelen van.

Az emberek is jelen vannak a teremtett világban. Itt élünk, hibázunk és vétkezünk is. Kicsiben és nagyban. Kisemberként és vezetőként.

Itt akarunk hálát adni, hogy élünk, megmaradni, bocsánatot nyerni, újrakezdeni is.

Mózes harmadik könyvének névadó kezdő hetiszakasza az emberek és az Örökkévaló kapcsolatának a dinamikáját ragadja meg, azonban nem történet mesélés útján, hanem az áldozati törvények meghatározásával a főbb jellemzők csoportosításával, felsorolással. A bemutatandó áldozat minőségén és mennyiségén keresztül a logika szabályait is alkalmazva mutat rá az ember által követendő magatartási szabályokra miközben meghatározza a kiemelt szerepeket, és a kiváltságokhoz, a nagyobb vagyonhoz, a nagyobb hatalomhoz kötődő nagyobb felelősséget is.

Nem közvetlenül szól hozzánk az Örökkévaló. Mózest szólítja. Nem véletlen a kifejezés, hogy “Moshe Rábenu” - Mózes a tanítónk, mert az áldozati törvények megtartása és betartatása tanítás. Ez a tízparancsolat kihirdetéséhez képest, a követendő szabályok másképp átadása, de nem lazít.

Időtlen idők óta az emberek mindig mutattak be áldozatot az Istenüknek, illetve az Isteneiknek.

„(ב)  דַּבֵּ֞ר אֶל־בְּנֵ֤י יִשְׂרָאֵל֙ וְאָמַרְתָּ֣ אֲלֵהֶ֔ם אָדָ֗ם כִּֽי־יַקְרִ֥יב מִכֶּ֛ם קׇרְבָּ֖ן לַֽיהֹוָ֑ה מִן־הַבְּהֵמָ֗ה מִן־הַבָּקָר֙ וּמִן־הַצֹּ֔אן תַּקְרִ֖יבוּ אֶת־קׇרְבַּנְכֶֽם׃ „

“ 1.2. Szólj Izrael fiaihoz és mondd nekik: Ha valamelyik ember közületek áldozni akar áldozatot az Örökkévalónak, a baromból, a marhából és a juhokból áldozzátok a ti áldozatotokat.”

Ez az általános, a közös szabály meghatározása, pl. a felajánlott jószágnak háziasítottnak is kell lennie gyakorlatilag, mert a csordából ill. a nyájból kell elhozni, nem lehet pl. egy vadállatot felajánlani. Következtetés útján figyelmeztet a bálványimádás tilalmára. Hogyan jutok el a pozitív, a követendő magatartási szabályból a tiloshoz?

Mózes átadja a tanítást, áldozatnak alkalmas a barom, a marha és a juh.

Az az állat, amit istenként imádhatnak kizárt, hogy megfelelő áldozat legyen. [1]

Az az állat, sem felel meg, amelyiket azért választanak le a csordából, vagy a nyájból, hogy egy bálványnak ajánlják fel áldozatként.[2]

Ebbe a körbe az ember nem tartozik bele. Vagyis az emberáldozat tilos, ahogyan a bálványimádás is tilos. Ez visszatérő figyelmeztetés a Szentírásban.

A különös szabályok, amelyek között természetesen van átfedés egymástól megkülönböztethetővé teszik az áldozatokat:

Az égőáldozatokat;

A lisztáldozatokat;

A békeáldozatokat;

A vétekáldozatokat;

A főpap áldozatát;

A község áldozatát;

A fejedelem áldozatát;

Az egyszerű ember áldozatát;

A más vétkekért bemutatandó vétekáldozatokat;

A bűnáldozatot; az Örökkévaló elkövetett bűn miatt;

A bűnáldozatot, a bizalommal történt visszaélés miatt;

Így felsorolva, már kivehető a taxatív törvényi felsorolás mintája és az egyes védett jogi tárgyak halmaza.

A cél, hogy engesztelést szerezzen a bemutatott áldozat révén a pap az Örökkévaló színe előtt és bocsánatot nyerjen, egyikért mindazok közül, amit tesz illetve tett.

Fontos, hogy az áldozat bemutatása nemcsak a vétkek és a felelősségre vonás rendezése, hanem az Isten és az ember közötti mindennapos kapcsolat rendezése, ami nem jár az ember halálával.

Így zajlanak a békés hétköznapok és az ünnepek is.

Ez azért fontos különbség mivel számos hetiszakasz visszatérő eleme, hogy tartsam be a parancsolatokat, mert ha nem akkor lesújt rám Isten haragja. A haragvó, a bosszúálló Isten pedig osztja a halált.

Mégis a világképünk az élet igenlését helyezi előtérbe és nem a halál kultúráját.

Ezért is gondolom a legrégibb és legnépszerűbb zsidó sportnak a túlélést.

Fotó: Gádor Gyuri

Elmegy a vadász az erdőbe vadászni. 
Találkozik a medvével. A medve elveszi a puskát a vadásztól és megkérdezi tőle mit akar? Vagy megeszlek, vagy megduglak. A vadász élni akar és haza is megy.          
Másnap megint elmegy az erdőbe és viszi a puskáját. A medve megint meglepi, a kérdés ugyanaz. A válasz is ugyanaz. 
Harmadnap a vadász újra eljön az erdőbe még nagyobb puskát visz magával azonban megint a medve nyer. 
A medve rágyújt egy cigire és megkérdezi a vadászt, mondd vadász te most vadászni jársz az erdőbe vagy azért, hogy megdugjalak?                   
Amikor a kormány először írta át a választójogi törvényt és söpörte le a legfontosabb szabályokat december volt és a hideg ellenére több ezer emberrel együtt én is elmentem tüntetni a Kossuth tér mellé. Azóta is sokszor voltam tüntetni.         
A hétvégén Szálasi után szabadon lepoloskázott engem is és az embertársaim egyre bővülő csoportját a miniszterelnök.    
Azért hétvége, mert ez már régóta nem nemzeti ünnep, csak piros betűk és számjegyek a naptárban, amit skarlátra festenek.      
Hideg volt, este volt és már nem volt erőm elmenni a Pride eltiprása és a szabad vélemény jogfosztása miatt a Margit hídra tüntetni. Csak láttam a rendőrautók távoli kék fényeit.
Egyszer mindenkinek le fog esni, mint a vadásznak, hogy a medve a rendszer, ami erősebb nála, erőszakot tesz rajta.        
Mert én a Vadász, az esélyegyenlőtlenség ellenére újra és újra bemegyek az erdőbe, pedig tudom, hogy mi lesz.  
A rendszer is csak kinevet, dugni járok ide vagy vadászni? Még hiszek a demokráciában? Még reménykedem, hogy EU állampolgár maradok? A forintot is jobb szeretem, mint a rubelt?
Szóval inkább átkeretezem az elmúlt napokat, inkább Vadász vagyok, nem poloska. 

Gyöngyike vagyok. Kandúr és kövér. Olyan kövér vagyok, hogy évek óta nem látom a golyóimat sem. Pedig régen még képes voltam nyalogatni is. Istenem fiatalon milyen hajlékony voltam. Jogos a kérdés, hogy akkor miként törlöm ki, ha végeztem. Az alomba pottyantok, kaparok is. Úgy ahogy az normális.

Itt, ahol élek a IV. emelet háromban nincs sok lehetőségem. Viszont szép vagyok. Megkértem Pistát minden alkalommal, hogy nyalja ki!

Pista vörös. Pistát csak szépen kell kérni és az érdes kis nyelvével nemcsak tisztán tartott, hanem még meg is masszírozott. Azért kapta a nevét mert vörös, mint a szőlőlé. Az asszonyom ránézett és azt kérdezte - Pista iszol-e mustot?

Hiányzik. Persze nem a szájszaga. Mióta Pista nyista, küszködtem a problémával, hogy mi kenődik az űrgyűrűm köré. Megoldottam. Felcsapom a farkam, egyenes derékkal terpeszben az előszoba szőnyegre ülök. Mellső lábaim körmöcskéivel kapaszkodva, a püspökfalatomon csúszva-csuszatolva áthúzom magam a konyha ajtajáig. Mire odajutok tiszta, nem viszket, megvakartam.

Asszonyom van, de az úr én vagyok. Nekem szolgál. Már tizenhét éve. Van egy kis gond a toronyban, az igaz, de így szeretem.

Világ életemben Béla akartam lenni. Még könyörögtem is, hogy Béláim az Úrban! Az asszonyom mégis Gyöngyikének hívott és színes bogyókkal tömött, hogy könnyebben essek teherbe, és legyenek kiscicáink. Gyertyát is gyújtott. Rám tette Miskát a fogatlan vén kandúrt, hogy Miska most már süljön el a muskétád! Ő meg azt súgta a fülembe, hogy ígéri kiscica nem lesz, de jól fogunk szórakozni. Azt ígértem, hogy elültetem a muskátlik közé.

Ezután érkezett meg haverom Pista.

Mióta az asszonyom feledékenyebb minden étkezést háromszor tartok meg. Elfelejti, hogy már megetetett. Tehetek én róla? Úgy örül neki, ha enni adhat. Legyen boldog! Nem kell mást tennem, mint mindent megenni, kipucolni a tányért és újra éhesen nyávogni. A spájzszekrény tele van. A lánya és az unokái mindig újra feltöltik.

Miska még most is otthon rontja a levegőt. Igaz már nem a muskátlik, hanem a fikusz alatt bomlik egy nagy lakkozott dézsában, amit fekete vaspántok tartanak távol a televíziótól. Tekintete már csak a bekeretezett fényképe miatt fénylik a falon.

Az asszonyom rendszeresen megáll és beszélget is akár ott van az illető a falon, a dézsában, a hűtőszekrényben vagy a polc tetején.

Úgy döntöttem, hogy én, Gyöngyi társas lény vagyok. Ha látja őket, akkor én támogatom. Én is látni fogom. Megyek vele és úgy csinálok mintha látnám. Beszállok a beszélgetésbe, le ne maradjak.

Meg is szokott teríteni plusz egy főre. Muszáj végig ennem az egész menüt. Feláldozom magam a családi béke oltárán.

Jánosom! Ízlött?

Hümmögök mélyen gyomorból, fel ne jöjjön a zúza pörkölt a szafttal.

Nem ízlött?

Bólogatok nagy lendülettel. Cuppogok is. Ezt már hallja. Simogat. Csókolgat. Magához ölel, aszongya - nem ötted mög a savanyút.

Nem. Nem öttem mög mondom magamban.

Törekszem arra, hogy ne pumpálja ki belőlem levest és a főételt.

Mázli, hogy Jánosom is bajszos-szakállas volt. Nem bukunk le. Azt hiszi Jánosom feje vagyok. Jánosom a hálószobában van tíz éve egy ragasztott porcelán vázában. A ruhásszekrényben. Tudom. Én törtem össze. Minek lakik a komód tetején, aki nem bírja. A bárszekrénybe kellett volna rakni, hogy itthon érezze magát. Örülök, hogy hamvasztva lett. Ekkora kaspó nincs itthon, ahova Jánosomat úgy el lehetett volna ásni, mint Miskát.

Asszonyom akkor visszavitte az üres üvegeket, amikor hazaért kinyitotta az ablakot szellőztetni és szabadon engedte Jánosom összes hullámos papagáját.

Békében el vagyunk. A rokonok bevásárolnak, az élők és a holtak is eljönnek minden héten látogatóba. Akivel az asszonyom beszélget azzal én is. Mindig figyelem a tekintetét. Ha elesik, akkor addig nyalogatom az arcát, amíg felkel. Vagy a homlokára mászom és elítélően szuggerálom, hogy még ki kell nyitnia a szemeit és a szardínia konzervet!

Ez a műsor tökéletesen működik, ha csak ketten vagyunk.

Azzal nem sokat tudok mit kezdeni, ha kiabál a gyerekeivel a telefonban.

Azt sem szeretem nézni mit csinál a konyhakéssel. Láttam mit csinált a csirkemájjal. A macska májat nem jó tejbe áztatni. Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy a langyos tejjel megetetett vagy bepácolt ebédre.

Van egy létra kint a balkonon. Leemeli a szögről. Kinyitja. Felmászik rá és leül a tetejére. Az egyik lába a korláton. A másik a létra fokán. Mikor kiscica voltam az ölében ültem, ő pedig cigarettázott négy emelet és egy alumínium háztartási létra magasságában. A szomszédok utálták ezért. A járókelők néha hívták a rendőröket, a mentőket, a tűzoltókat. Egy idő után megtanulták, hogy ebből a magasságból már el lehet látni a buszmegállóig, ahol Jánosom száll le amikor hazajön.

Én sosem aggódtam. Csak azután, amikor úgy csukta be az erkély ajtót, hogy ne tudjak utána menni. Ilyenkor ültem és vártam. Ő nélkülem ült, várt, cigarettázott, de már egyetlen régi szomszédot nem érdekelt. Talán ezért nem ugrott le. Talán miattam. Én bent ültem, feküdtem, néha el is aludtam míg be nem jött.

Ha a telefonban kiabál, akkor néha meg tudom nyugtatni, néha nem. Pedig engem simogatni garantáltan jó érzés.

Most túltolta a biciklit, hogy elege van az életből. A lánya hitt neki. Jött mindenki. Az egész család, de bennhagyta a kulcsot a zárban és úgy kiabált. Jöttek sorjában a tűzoltók, a mentők, a rendőrök, a szomszédok. Nézek tévét, és mozizom az ablakban. Mindenkit ismerek. A pizzafutár a szomszédhoz jött, megismerem az illatát. Mindenki volt már nálunk vendégségben, de ezúttal mindenki ideges volt. A lányai is megjöttek, de üres kézzel és mindenki sírt. Asszonyom a mellkasára vont és kinyitotta az ajtót.

Én csak egy macska vagyok az asszonyával! Mi ez a felfordulás?

Nem jött be a méltatlan nyávogásom. No jó. Felborzoltam magam. Fújtam. Karmoltam. Egy idegent meg is haraptam. Bagzó koromban voltam ilyen dühös és hangos. Valaki bunkó kesztyűben megragadott és behajított a nagyszobába. Az ajtót is rám csukták.

Dühöngtem egy sort és elaludtam.

Mikor felébredtem csönd volt.

Valaki betakart.

Kimentem az előszobába. Könnyítettem magamon. Megvakartam. Bementem a konyhába.

A választék külön tányérokon, húsleves, száraz táp, bontott alutasakos, tej, víz.

A rögös túróm a tejföllel sehol sincs, pedig szerda van. Pazar.

Ettem. Ittam.

A mennyiségből ítélve néhány napig még egyedül leszek. Csak a szomszéd tévéjét fogom hallani. Még a sorozatunkról is lemaradok.

Epikrízis helyett epilógus: Gyöngyike tényleg él és az Asszonyom is, bár megunta a munkás vidám öregséget. Mikor beszéltem vele és bemutatkoztunk egymásnak az volt neki a legfontosabb, hogy elmagyarázza:

“ Van nekem két macskám, az idősebb az tizennyolc éves. Az beteg lett és el kellett altatni. A másik az tizenhét éves. Haza kell mennem mert meg kell etetni. Nem gondoltam, hogy a mentők behoznak a kórházba. Nem készítettem ki neki a vacsoráját és vizet. Haza kell mennem.”

Van egy aszfalt domb a Szent István körúton. Lemegyek gyerekbe, ha erre járok. Különösen, ha a reggeli szürkeségben várom a kilences buszt.

Mindig megmászom ezt a hangyáknak hegyet. Ha van hely a tetején akkor én magam vagyok a zászló és lobogok a hideg szélben. Dacolok az eső cseppekkel. Verjetek csak! Megfeszítem az arc izmaimat. Ez nem rosszabb, mint a test test elleni küzdelem a buszon. Nem a testvériség nem engedi, hogy bárki is elessen, hanem a helyhiány. A vízen nincsenek házak. Elől állok. Kinyílik a tér a Margit hídon. Világosabb lett hirtelen. Szakadozik a köd. A sziget elejét látom. A Gellért hegy csúcsát látom fehér pára parókában. A híd után az éles kanyarban úgy hajlok, mint a bírói függetlenség. A Lajos utcában már a buszos bulvárba merülök. “Láttad volna a tanárnő arcát, hogy mosolygott, amikor azt mondtam, hogy van házi feladatom.”

A következő megállónál már kiáradtak a gimnazisták. A lányhangok magukkal vitték a történet végét. Egy mondat jutott egy elfelejtett serdülő világból, pedig emlékeznem kellene, hogyan sütött akkor a nap. Ki kivel kavart. Kiről másolom én a leckét. Ki másolja énrólam. Évek óta nem gondoltam Bodri tanár úrra a rajztanáromra, aki gyerek matrózként kék szalagot nyert a Tramontánán. Körbe hajózta a Balatont. Vadászpilótaként Messerschmidt 109-ben harcolt még az érettségije előtt. Le is lőtték. Hadifogságba esett. Megszökött a szovjet hadifogolytáborból. Elkapták, de túlélte, mert aznap volt Sztálin elvtárs születésnapja. Itthon a Képzőművészeti Egyetemen végzett, és úgy tanították, hogy az állatkert madarai voltak a modelljeik. A háborús történetei nélkül nem tanulom meg helyesen értelmezni a háború jogát. Nekem új oldalról személyesítette meg a hadviselés szabályainak megsértését. Nélküle nem szigorlatozom jelesre évekkel később nemzetközi jogból. Ez az a vizsga az utolsó évben, ami a hagyomány szerint Szegeden megmondja, mikor lesz valakiből jogász.

Élvezem télen az ülésfűtést a kocsiban. A privát teret. A kényelmet. Mégse mondanék le a bérletemről, a tömegközlekedésről, hogy néha blicceljek. Átfussak a nagykörúton. Sétálva menjek át Pestről Budára.

Tud sok lenni a békávé. Ugyanakkor hiányozna. Így látom a város arcait. Kéretlenül hallgatok másokat. Villanásokra vagy percekre kapcsolódom másokhoz, akár szeretném, akár nem. Gyakran elteszem a telefonomat, nyitott szemekkel - fülekkel csak vagyok és utazom. Ha ismered a városodat fejben be is repülheted gyalog, buszon vagy kocsival. A képzeletedben hozzáteszed a benyomásaidat, a történeteidet. Ez az a szabadság, amit senki sem vehet el, még az az út is inspirálhat amikor munkába mész. Az én városom ilyen inger gazdag.

Persze, ha már jusson gazdagság mindenkinek, azért a pénzre se mondanék nemet.

Nagyon megörültem Kisördögnek amikor megláttam a kinti konyhában. Ma még nem is találkoztunk. De így estére, mikor a kutyák is vacsoráznak ő is bátrabban merészkedik elő.

Ráadásul ő csatlakozott Ágneshez, Ági anyukájához. Ez egy tudod én vagyok a kedvenc macskád típusú önzetlen látogatás. Ha most kapok enni, akkor nem kaparom hangosan az ablakodat miközben szeretnél elaludni. Természetesen kapott ő is bőséges vacsorát.

Eltelt majdnem egy hónap mióta utoljára összefutottunk. Nagy keggyé vált, hogy hozzám hasonló méltatlan turista, egy szerzett rokon megpillanthatja.

Jó bőrben van. Belehízott. Kövér konkrétan.

Egy kövér fekete macska, aki kiscicaként a seggével irányította az egeret a laptopom tapipadján. Incselkedett velem, és nem hagyott dolgozni. Meg kell zabálni. Elöntöttek az érzelmek. Most lefényképezzem vagy öleljem magamhoz?

Ez most nem egy helyettesítő termék, cuki cicás videó, hogy olvadozzak. Ő az egyik megmaradt kiscicánk. Nagyon szépen ült. Mint egy mozgó fekete váza nagy szemekkel és fülekkel.

Nyávogott hozzám.

Ráér a mobil. Lehajolok felveszem.

Kisördög együttműködő volt, de kijött a gyakorlatból. Ahogy a hasamra tettem, hogy a vastag pulóverbe ő is kapaszkodjon meg, ne csak a faforgács - elindult fölfelé.

Kitárt karmokkal, mint egy hegymászó a jégfalon. Egy lyuk az alsó ajkamon belül mivel a számba lépett. Majd két vágás az orromon és megérkezett a vállamra. Kereste a helyét, hogy kényelmes legyen.

A fizika törvényeinek engedelmeskedve nemes szagló szervemet elöntötte a forró vérem. Ami a számból bugyogott már nyelhettem is le. A kesztyűm, majd a kezem is úszott a vérben. Egy perce még fát pakoltam.

Leguggoltam, lebillentettem a macskát földre, aki vélhetően lázba jött a friss vér szagától. Hiszen a mancsaival gyakorlottan szakítja fel énekes madarak begyét, és a mai ebédje is talán egy éhes kisegér volt, akinek egyetlen vágya az lehetett, hogy rajzfilm hős legyen Hollywoodban. Kétséges, hogy kezet mosott volna az utolsó gyilkossága óta. Legfeljebb lenyalogatta. Ugyanazzal a rózsaszín kis nyelvecskéjével, amivel olyan édesen nyalakodik. Tejet lefetyel, a hátsó lábát polírozza, vagy éppen a kis segge lyukát ürítés után. Érdes nyelve van.

Amikor sírsz és a forró könnyeid patakzanak a fejed lehajtod. Az arcodról minden út az orrod hegyéhez vezet. Ott aztán a taknyod és a könnyed összefolyik. Általában a szádba. Vagy a padlóra.

Annyi, hogy most nem sírtam, de ömlött a vérem és tudtam, a fürdőszobába kell mennem. Le kell mosom a vért és látnom kell magamat a tükörben.

Persze a vérzést is el kell állítani. Mindenki, az összes négy és kétlábú családtag felpörgött.

Mostam az arcom és köpködtem a vért a mosdóba. Hagytam némi fröccs nyomot és vértócsát magam körül.

Azon csodálkozom, hogy nem ájultam el.

A vérvételt sem bírom. A vénáim csak dísznek vannak. Már a tű közeledésére összeesnek. Biztos ez a túlélési ösztön, hogy csak utólag vagyok szarul, hogy még hányingerem is támad csak attól, hogy felidézem.

Mosakodás, vérzéscsillapítás. Több körben betadinos sebkezelés. Ekkor már a konyhában ültem és legalább egy kutya is jelentkezett, hogy szívesen lenyalja a képem ha megengedem, de fizethetek is érte pulyka medallionnal a levesből.

Igen lassan, de elállt a vérzés. Az én orrom ugye nagy. Ha begerjedve ütközöm a csapóajtóval, az üveget is összetörhetem.

Az a ritka pasas vagyok, akinek nem belül problémás az orrvérzése, hanem kívül. Lehet, hogy a kamaszkori pattanás vadászat az oka, de már ügyvédként egy panasz kivizsgálása közben az irritáló klienstől durrant el az ér az orrcimpám külsején. Másfél órán keresztül hordták nekem tárgyalás közben is a zsebkendőt, a papír törülközőt a titkárnők gyöngyei.

A megbeszélésnek csak nem ért vége. Ma már azt mondanám, hogy a kliens logorreás, oldalláncos mondatokban mondta el az élete történetét, amelyből leginkább súlyos személyiségzavara, és az alkoholista életmódja világlott ki. Egy 3,14csa. Végül berágtam és lezártam eredménytelenül a találkozót. Talán otthon leesett nekik, hogy kidobtam őket. Mire kiléptem az ajtón a lányok már leszervezték, hogy emelet ajtó név szerint hova menjek, várjon az orvos a Péterfy kórházban és taxit is hívtak. A kórházba érkezésem után öt perccel már előkészítettek, hogy kiégessék a vércsapot az orromon. Nos, ez a hatékony szervezés az egyik erőssége a kolléganőimnek a Síp utcában. Azóta is hálával gondolok rájuk. Köszi.

Beborított a Betadin, de vacak az íze, ezért a szájsebemet inkább pálinkával fertőtlenítettem.

Bár nem haragudtam igazán Kisördögre, de hálámat sem mutattam ki mert szétmarcangolt. Még most is aggódom, hogy mit látok a tükörben.

Egy ügyes szűcs ki tud-e szabni egy egész kucsmát a bundájából vagy csak egy úszósapkára futja belőle?

Vajon mi lett a XX. század híres kucsmáival a történelmi alakok fejéről?

Ceausescu fekete báránybőr kucsmája pl. divatot is teremtett. Aki a kivételezett réteg tagja volt férfiként, az ilyet hordott. Az utolsó pillanatban is a fején volt.

A macska bundája sokkal selymesebb, nem úgy néz ki, mint valami szőrős agytekervény kupak. Nagy jövő várhat erre a cicára a divat szakmában.

Az ilyen gondolataim leginkább akkor erősödnek fel, ha a tükör előtt nézem, hogy mi maradt a heftimből.

Lövessem ki és szúrjak be inkább egy piercinget? Vagy tetováltassam, hogy eltakarjam a sebeket?

Az orromat is óvatosabban fújom ki.

Pech.

Nyaksál örökké Nyaksál. Kisördög mindig Kisördög. Azért mert szeretném átélni újra ugyanazt a kötődést, mint Nyaksállal még nem fogom megkapni. Az a valóság, hogy Kisördög mindig is egy másik macska volt. Ő most is önazonos. Szeretne újra házikedvenc lenni persze, hiszen önző. Képes volt régen is másolni Nyaksál mozdulatait, de ő szeretett. Kisördög viszont csak hízeleg. A kazán macskánál ez elő sem fordulhat. Ő egyáltalán nem bújós, de már hálásan néz ha simogatom és tolja a fejét a kezemnek. Üresebb az élet, hogy ilyen kevés macska maradt, de legalább mindegyik a kertben sz@rik.

Bárcsak azt álmodtam volna, hogy vizslát sétáltatok a hóesésben. Szemben azzal, ami olyan valóságos volt, hogy az éjszaka korábbi ébredéseihez képest inkább elhagytam a paplan melegét. Nem vagyok József, hogy magabiztosan álmot fejtsek, csak egy nagyon távoli rokon. Keresem a szünetet is két filmszerű álom között és az eredendő kíváncsiságomból, hogy mit jelent, amit álmodtam, amíg vissza nem húzódik az emlékkép. Vajon arra kell emlékeznem, amit a belső mozi csak nekem mutat, vagy arra, amit most megmutatok?

A beígért első hó megérkezett a fővárosba és elfedi, hogy milyen a város. Milyenek az emberek? Milyen vagyok én.

Én, most olyan vagyok, hogy egy piros kanapén ülök a nagymamától örökölt pléd alatt. Pár napja kimostam. Megint finom puha és illatos. Ketten együtt már közel nyolcvan évesek vagyunk. Egy polár takaróról elmondhatnám ugyanezt? Le fog egyáltalán bomlani? Van annyit velem, vagy bárki mással egy polár pléd, hogy beszívja az emlékeket is?

Nagyika is belépett ebben a hónapban születése 112. évébe, és én őrzöm a plédet az ágyról, amit rituálé volt bevetni. Eligazítani rajta az ágyneműt összehajtva. Hosszú párnasornak tornyoztam mindent. Eligazítottam rajta az ágy takarót. A díszpárnákat lábnál és fejnél. A széles öreg rugós matracon egy keskeny kanapényi helyet hagytam, amin istenít lehetett délután aludni. Akár ezzel a pléddel, amivel most takarózom. Az óvoda után sokáig az emlékeim szerint csak Hódmezővásárhelyen aludtam délután. Sok év kellett hozzá, hogy újra felfedeztem, milyen hasznos tud lenni egy délutáni alvás. Már angol szakkifejezés is van hozzá, ha magyarázkodni kellene egy irigy és álmos másiknak, ez a “power nap”.

Még messze a napkelte, de a vekker a mobilban csörögni fog.

Mindeközben ugyanazt mondom el, mint annyi mindenki más ma:

Esik a hó.

Esik a hó!

Nézz ki az ablakon, mert esik a hó!

Talán kicsit előbbre járok a mobil fotók hírversenyében, pedig aludni is olyan jó. Főleg éjszaka. Amikor csak ülök a kanapén a pléd alatt.

Piros kanapén. Zöld fal van mögöttem. Ott alszik Babafej. Hamarosan én is, csak még számolgatom a bárányokat. Alvás után, kávé mellett újra olvasom mit is írtam az álom és ébrenlét határától távolodva. Tudod. A piros kanapén. A nagyi plédje alatt.

Jó reggelt!

Megyek aludni.

Adriaen van de Velde amszterdami képzőművész rajzolta az 1660-as évek második felében a Hágár és az angyalt. Tollal és barna tintával rajzolta papíron világosbarna és szürke a lavírozása. 208*211 mm a mérete és a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményének az egyik darabja. Jelenleg nincs kiállítva.

A lavírozás egyébként nemcsak taktikázást jelent, hogy valaki keresi óvatosan a középutat az egymással ellentétes álláspontok között. A képzőművészetben a színek összefolyatásának az árnyalatok kialakításának a technikája is ez. Legyen szó egy akvarellről vagy egy tusrajzról, a művész egy vizes ecsettel elkeni az éles kontúrokat.

Az általános iskolában nagyon büszke lettem volna erre a tudásra, akkor a ceruza és szénrajzaimat egyszerűen a zsíros kis ujjaimmal lágyítottam és maszatoltam.

Hágár azért fontos, mert ő is szereplője az aktuális hetiszakaszunknak a Vájérának.

Adriaen van de Velde pedig a XVII. században bizonyosan számos tagjával élt együtt a zsidó közösségnek Amszterdamban. 1593-tól már törvény is engedélyezte a letelepedésüket, de már a XV. század végén megkezdődött a letelepedésük a mai Hollandiában. Eleinte többségükben szefárdok, majd a művészünk életében, a harmincéves háború idején tömegesen érkeztek askenáz zsidó menekültek Lengyelországból. Csak Amszterdamban telepedhettek le a menekültek, mert a helyi szefárd zsidó közösség vállalta a támogatásukat.

Nem véletlen hogy a jiddis és a holland nyelv kölcsönösen hatott egymásra.

Arra a hajtóvadászatra, pogromra, ami múlt héten volt Amszterdamban biztosan senki nem gondolt. Én eléggé kiakadtam. Nem fantázia, hogy ez máshol is megismétlődhet Európában. Kicsit bizarr, hogy pont itthon, Budapesten, Magyarországon a legkevésbé befogadó a hatalom a palesztinbarát tüntetések irányába. Ezért van itthon viszonylagos nyugalom. Ettől még jelentős muszlim közösség van Pesten is, akik között hiszem, remélem, hogy sok normális átlagember van, mint én, aki csak élni akarja az életét. Mégis szanaszét a városban vannak nyomai a radikálisoknak rongálások, graffitik, néha tüntetések formájában.

Hello, nem fognak megállni a festékszórónál.

Szóval, a nyugalom egyéni és viszonylagos.

Az Amszterdam, mint holland kifejezés eredeti jelentése gát az Amstelen, vagyis az Amstel folyón. Kiejtés alapján találunk egyezést a héber nyelvben. A dam héberül azonban nem gátat, hanem vért jelent. Aki felvillantja a fejében akár a széder este emlékeit, a tíz csapás felsorolásában máris ismerős lesz. Dam.