Gyöngyike vagyok. Kandúr és kövér. Olyan kövér vagyok, hogy évek óta nem látom a golyóimat sem. Pedig régen még képes voltam nyalogatni is. Istenem fiatalon milyen hajlékony voltam. Jogos a kérdés, hogy akkor miként törlöm ki, ha végeztem. Az alomba pottyantok, kaparok is. Úgy ahogy az normális.

Itt, ahol élek a IV. emelet háromban nincs sok lehetőségem. Viszont szép vagyok. Megkértem Pistát minden alkalommal, hogy nyalja ki!

Pista vörös. Pistát csak szépen kell kérni és az érdes kis nyelvével nemcsak tisztán tartott, hanem még meg is masszírozott. Azért kapta a nevét mert vörös, mint a szőlőlé. Az asszonyom ránézett és azt kérdezte - Pista iszol-e mustot?

Hiányzik. Persze nem a szájszaga. Mióta Pista nyista, küszködtem a problémával, hogy mi kenődik az űrgyűrűm köré. Megoldottam. Felcsapom a farkam, egyenes derékkal terpeszben az előszoba szőnyegre ülök. Mellső lábaim körmöcskéivel kapaszkodva, a püspökfalatomon csúszva-csuszatolva áthúzom magam a konyha ajtajáig. Mire odajutok tiszta, nem viszket, megvakartam.

Asszonyom van, de az úr én vagyok. Nekem szolgál. Már tizenhét éve. Van egy kis gond a toronyban, az igaz, de így szeretem.

Világ életemben Béla akartam lenni. Még könyörögtem is, hogy Béláim az Úrban! Az asszonyom mégis Gyöngyikének hívott és színes bogyókkal tömött, hogy könnyebben essek teherbe, és legyenek kiscicáink. Gyertyát is gyújtott. Rám tette Miskát a fogatlan vén kandúrt, hogy Miska most már süljön el a muskétád! Ő meg azt súgta a fülembe, hogy ígéri kiscica nem lesz, de jól fogunk szórakozni. Azt ígértem, hogy elültetem a muskátlik közé.

Ezután érkezett meg haverom Pista.

Mióta az asszonyom feledékenyebb minden étkezést háromszor tartok meg. Elfelejti, hogy már megetetett. Tehetek én róla? Úgy örül neki, ha enni adhat. Legyen boldog! Nem kell mást tennem, mint mindent megenni, kipucolni a tányért és újra éhesen nyávogni. A spájzszekrény tele van. A lánya és az unokái mindig újra feltöltik.

Miska még most is otthon rontja a levegőt. Igaz már nem a muskátlik, hanem a fikusz alatt bomlik egy nagy lakkozott dézsában, amit fekete vaspántok tartanak távol a televíziótól. Tekintete már csak a bekeretezett fényképe miatt fénylik a falon.

Az asszonyom rendszeresen megáll és beszélget is akár ott van az illető a falon, a dézsában, a hűtőszekrényben vagy a polc tetején.

Úgy döntöttem, hogy én, Gyöngyi társas lény vagyok. Ha látja őket, akkor én támogatom. Én is látni fogom. Megyek vele és úgy csinálok mintha látnám. Beszállok a beszélgetésbe, le ne maradjak.

Meg is szokott teríteni plusz egy főre. Muszáj végig ennem az egész menüt. Feláldozom magam a családi béke oltárán.

Jánosom! Ízlött?

Hümmögök mélyen gyomorból, fel ne jöjjön a zúza pörkölt a szafttal.

Nem ízlött?

Bólogatok nagy lendülettel. Cuppogok is. Ezt már hallja. Simogat. Csókolgat. Magához ölel, aszongya - nem ötted mög a savanyút.

Nem. Nem öttem mög mondom magamban.

Törekszem arra, hogy ne pumpálja ki belőlem levest és a főételt.

Mázli, hogy Jánosom is bajszos-szakállas volt. Nem bukunk le. Azt hiszi Jánosom feje vagyok. Jánosom a hálószobában van tíz éve egy ragasztott porcelán vázában. A ruhásszekrényben. Tudom. Én törtem össze. Minek lakik a komód tetején, aki nem bírja. A bárszekrénybe kellett volna rakni, hogy itthon érezze magát. Örülök, hogy hamvasztva lett. Ekkora kaspó nincs itthon, ahova Jánosomat úgy el lehetett volna ásni, mint Miskát.

Asszonyom akkor visszavitte az üres üvegeket, amikor hazaért kinyitotta az ablakot szellőztetni és szabadon engedte Jánosom összes hullámos papagáját.

Békében el vagyunk. A rokonok bevásárolnak, az élők és a holtak is eljönnek minden héten látogatóba. Akivel az asszonyom beszélget azzal én is. Mindig figyelem a tekintetét. Ha elesik, akkor addig nyalogatom az arcát, amíg felkel. Vagy a homlokára mászom és elítélően szuggerálom, hogy még ki kell nyitnia a szemeit és a szardínia konzervet!

Ez a műsor tökéletesen működik, ha csak ketten vagyunk.

Azzal nem sokat tudok mit kezdeni, ha kiabál a gyerekeivel a telefonban.

Azt sem szeretem nézni mit csinál a konyhakéssel. Láttam mit csinált a csirkemájjal. A macska májat nem jó tejbe áztatni. Ilyenkor nem tudom eldönteni, hogy a langyos tejjel megetetett vagy bepácolt ebédre.

Van egy létra kint a balkonon. Leemeli a szögről. Kinyitja. Felmászik rá és leül a tetejére. Az egyik lába a korláton. A másik a létra fokán. Mikor kiscica voltam az ölében ültem, ő pedig cigarettázott négy emelet és egy alumínium háztartási létra magasságában. A szomszédok utálták ezért. A járókelők néha hívták a rendőröket, a mentőket, a tűzoltókat. Egy idő után megtanulták, hogy ebből a magasságból már el lehet látni a buszmegállóig, ahol Jánosom száll le amikor hazajön.

Én sosem aggódtam. Csak azután, amikor úgy csukta be az erkély ajtót, hogy ne tudjak utána menni. Ilyenkor ültem és vártam. Ő nélkülem ült, várt, cigarettázott, de már egyetlen régi szomszédot nem érdekelt. Talán ezért nem ugrott le. Talán miattam. Én bent ültem, feküdtem, néha el is aludtam míg be nem jött.

Ha a telefonban kiabál, akkor néha meg tudom nyugtatni, néha nem. Pedig engem simogatni garantáltan jó érzés.

Most túltolta a biciklit, hogy elege van az életből. A lánya hitt neki. Jött mindenki. Az egész család, de bennhagyta a kulcsot a zárban és úgy kiabált. Jöttek sorjában a tűzoltók, a mentők, a rendőrök, a szomszédok. Nézek tévét, és mozizom az ablakban. Mindenkit ismerek. A pizzafutár a szomszédhoz jött, megismerem az illatát. Mindenki volt már nálunk vendégségben, de ezúttal mindenki ideges volt. A lányai is megjöttek, de üres kézzel és mindenki sírt. Asszonyom a mellkasára vont és kinyitotta az ajtót.

Én csak egy macska vagyok az asszonyával! Mi ez a felfordulás?

Nem jött be a méltatlan nyávogásom. No jó. Felborzoltam magam. Fújtam. Karmoltam. Egy idegent meg is haraptam. Bagzó koromban voltam ilyen dühös és hangos. Valaki bunkó kesztyűben megragadott és behajított a nagyszobába. Az ajtót is rám csukták.

Dühöngtem egy sort és elaludtam.

Mikor felébredtem csönd volt.

Valaki betakart.

Kimentem az előszobába. Könnyítettem magamon. Megvakartam. Bementem a konyhába.

A választék külön tányérokon, húsleves, száraz táp, bontott alutasakos, tej, víz.

A rögös túróm a tejföllel sehol sincs, pedig szerda van. Pazar.

Ettem. Ittam.

A mennyiségből ítélve néhány napig még egyedül leszek. Csak a szomszéd tévéjét fogom hallani. Még a sorozatunkról is lemaradok.

Epikrízis helyett epilógus: Gyöngyike tényleg él és az Asszonyom is, bár megunta a munkás vidám öregséget. Mikor beszéltem vele és bemutatkoztunk egymásnak az volt neki a legfontosabb, hogy elmagyarázza:

“ Van nekem két macskám, az idősebb az tizennyolc éves. Az beteg lett és el kellett altatni. A másik az tizenhét éves. Haza kell mennem mert meg kell etetni. Nem gondoltam, hogy a mentők behoznak a kórházba. Nem készítettem ki neki a vacsoráját és vizet. Haza kell mennem.”