Van egy aszfalt domb a Szent István körúton. Lemegyek gyerekbe, ha erre járok. Különösen, ha a reggeli szürkeségben várom a kilences buszt.

Mindig megmászom ezt a hangyáknak hegyet. Ha van hely a tetején akkor én magam vagyok a zászló és lobogok a hideg szélben. Dacolok az eső cseppekkel. Verjetek csak! Megfeszítem az arc izmaimat. Ez nem rosszabb, mint a test test elleni küzdelem a buszon. Nem a testvériség nem engedi, hogy bárki is elessen, hanem a helyhiány. A vízen nincsenek házak. Elől állok. Kinyílik a tér a Margit hídon. Világosabb lett hirtelen. Szakadozik a köd. A sziget elejét látom. A Gellért hegy csúcsát látom fehér pára parókában. A híd után az éles kanyarban úgy hajlok, mint a bírói függetlenség. A Lajos utcában már a buszos bulvárba merülök. “Láttad volna a tanárnő arcát, hogy mosolygott, amikor azt mondtam, hogy van házi feladatom.”

A következő megállónál már kiáradtak a gimnazisták. A lányhangok magukkal vitték a történet végét. Egy mondat jutott egy elfelejtett serdülő világból, pedig emlékeznem kellene, hogyan sütött akkor a nap. Ki kivel kavart. Kiről másolom én a leckét. Ki másolja énrólam. Évek óta nem gondoltam Bodri tanár úrra a rajztanáromra, aki gyerek matrózként kék szalagot nyert a Tramontánán. Körbe hajózta a Balatont. Vadászpilótaként Messerschmidt 109-ben harcolt még az érettségije előtt. Le is lőtték. Hadifogságba esett. Megszökött a szovjet hadifogolytáborból. Elkapták, de túlélte, mert aznap volt Sztálin elvtárs születésnapja. Itthon a Képzőművészeti Egyetemen végzett, és úgy tanították, hogy az állatkert madarai voltak a modelljeik. A háborús történetei nélkül nem tanulom meg helyesen értelmezni a háború jogát. Nekem új oldalról személyesítette meg a hadviselés szabályainak megsértését. Nélküle nem szigorlatozom jelesre évekkel később nemzetközi jogból. Ez az a vizsga az utolsó évben, ami a hagyomány szerint Szegeden megmondja, mikor lesz valakiből jogász.

Élvezem télen az ülésfűtést a kocsiban. A privát teret. A kényelmet. Mégse mondanék le a bérletemről, a tömegközlekedésről, hogy néha blicceljek. Átfussak a nagykörúton. Sétálva menjek át Pestről Budára.

Tud sok lenni a békávé. Ugyanakkor hiányozna. Így látom a város arcait. Kéretlenül hallgatok másokat. Villanásokra vagy percekre kapcsolódom másokhoz, akár szeretném, akár nem. Gyakran elteszem a telefonomat, nyitott szemekkel - fülekkel csak vagyok és utazom. Ha ismered a városodat fejben be is repülheted gyalog, buszon vagy kocsival. A képzeletedben hozzáteszed a benyomásaidat, a történeteidet. Ez az a szabadság, amit senki sem vehet el, még az az út is inspirálhat amikor munkába mész. Az én városom ilyen inger gazdag.

Persze, ha már jusson gazdagság mindenkinek, azért a pénzre se mondanék nemet.