A kórházi erotika mélyen gyökerezik fantázia világunkban. Kár tagadni. Hanyatlunk, hánykolódunk, fetrengünk a matracon. Bárcsak henteregnénk. Lógnak belőlünk a csövek, a drén, a katéter. Képtelenek vagyunk az alvásra. Más sem marad, mint a képzelet. Nem áll fel persze, és minden méltóságunkról lemondva szinte meztelen fekszünk az ágyon. Legalább beszélünk róluk, a nőkről. Az őrmesterről is, a kedves nővérről is, a vonzó rezidensekről is, és a domborulatokról. Jó Tündér, holnap is ő üríthetné a vizelet katéter tasakját, mert amikor lehajol a gödöllői dombság között az erdők dús lombjáig lehetne látni. Ingerszegény nyomorunkban minden látható hajlat, feszülő köpeny mosolyt húz a szemünk sarkába. Csak a zászló nem emelkedik, viszont szépen lóg. Semmiben nem tudunk dönteni, nemhogy irányítani. A kiszolgáltatottság az eleve udvarias embereket mélyebbre löki. Nem akarják zavarni a nővéreket a kívánságaikkal. Az egészségesen is akarnok, önző emberek még türelmetlenebbé válnak, a kezükhöz tapad a nővérhívó. Kihívás elviselni őket.

A flört a terápia része is, lelkierőt ad, feltölt. Tudjuk, hogy játék, de örömet okoz. A kacér csipkelődés, hogy az öregúr borotválkozzon meg, azzal nem a máját rágják ki a helyéről. Visszaadják a beteg férfiasságát. Motiválják, hogy újra önálló legyen, gondoskodjon magáról. Flört nélkül ez szekatúra lenne. A valódi szexnek persze jobban örülnék, de már attól Rocky leszel a lépcsősor tetején, ha az ágyadtól a mosdóig eljutsz lihegés nélkül. Ha nem szalad be, az a bónusz.

Ápolók orvosok, orvosok egymás közt, betegek látogatók, betegek ápolók, betegek orvosaik. Ez már nem a Schwarzwaldklinik Brinkmann professzorral és Christa nővérrel. Udo is csak bezavarta a macit a málnásba a hálás Elke nővérnek. A Grace klinikán is szolídak a szerelmi szálak. Bezzeg a való életben. A legtöbb munkahelyen van olyan csendes hely, ahol nem zavarnak meg. Gondold végig. Te hova bújnál el? Én is martam már fel fekete csipke bugyit az irodámban mielőtt az ügyfél észrevenné.

A flört segít visszatalálni az életbe, kapcsolatépítés, felpezsdít. Vágyunk rá, hogy kedveljenek. Az ápolatlan, szagló, alulöltözött betegből én is visszataláltam oda, hogy üvöltsem – Spáááárta. Fel kell kelni, meg kell mosakodni. Akkor is, ha erre részletekben vagyok csak képes. Wc, fogat és arcot mosok. Visszafekszem, pihenek. Hajat mosok a mosdó kagylóban, törülközöm.  Külön körben mosakodom, kötés felett - kötés alatt. Alul fél kézzel zuhanyzom, a másikkal integetek, ott van a branül is a karomban.

Újra érzem a problémát, hogy van mivel, de nincs kivel, vagy van kivel, de nincs mivel, vagy van mivel és van kivel, de nincs hol. Begyógyszerezve utaztam a képzeletemben, betegségtudatom ellenére az erotikus fantáziáimban egyszer sem volt sztóma zsákom. Hobbit vagyok gumival a fejemen, az én magasságommal, lehetnék a Zsákos Dildó is.

Bő fél éve, hogy kiszaladtak alólam a lábaim. A mérleg is hanyatt vágta magát, utána rágyújtott egy cigire, a mélyponton 25 kilóval voltam könnyebb. Leesett a tantusz, hogy az intenzív osztály, az nem a kórház gépesített szálloda részlege, itt élet és halál között fekszenek a betegek. Nekem szűk négy nap jutott itt. Percekbe sűríthetem, hogy mire emlékszem. Haragudtam a sztóma zsákomra. Rátettem a tenyerem. Zörögtem vele, és nem tudtam, hogy mit csináljak. Ettől féltem, hogy zsákom lesz. Ezt akartam elkerülni. Nekem az volt az opció, hogy kinyitnak, mint egy mesekönyvet, kiveszik, amit kell, majd visszazárnak. Vagy kinyitnak, és lesz egy zsákom vendégségben száz napra. Vagy kinyitnak és zsákom lesz örökre. Mind a három forgatókönyvben azt terveztem, hogy felébredek. Mégis aláírtam előre, hogy tudomásul veszem, hogy kiterjeszthetik a műtétet menet közben, és akár kampó. Ági szerint mikor kitoltak ébren voltam, és azt mondtam, hogy megígértem, hogy felébredek. Az első hetekben rendesen meg voltam rohadva. Velem élt a mumus az ágy alól. Belém is harapott. Nekem mumus. Másnak tabu. Hogyan lehet így élni? Lassan barátkoztam a zsákos élettel. Meg kellett tanulnom egyedül zsákot üríteni anélkül, hogy összekenném magam vagy bármi mást. Azt is, hogy ne rókázzam közben. A fenekét bármelyikünk rutinból kitörli. A vékonybél kivezetés lényege, hogy hagyjuk pihenni és gyógyulni a műtött vastagbél szakaszt, és átmenetileg új helyre került az ánusz. Szeretgettem minden zsákcsere után. Az életben maradás ára már aprópénznek tűnik egy óriás perselyben. Mindig jön új számla, és fizetni kell. Minden nadrágom lecsúszott. Vettem két újat. A pólót, az inget nem tudtam betűrni. Útban volt a zsák. Haskötőt hordok most is. Ez egy gumis fűző, amire egy nagy lyukat varrtak a zsák részére. Ha köhögtem csillagokat láttam, és a hasamhoz varrt beleim az izmokkal együtt ugrottak ki a helyükről és föld körüli pályára álltak. Púposan jártam, ferde vállakkal. Fájt kihúzni magam. Fájt vízszintesen feküdni. Visszasírtam a voltaren-algopyrin koktél csepegését. Centrális véna kanülben baba, ahogy hat. Hígítás nélkül fecskendőből olyan mintha lángra kapnának az ereim, és chilit szúrtak volna be. Azt ígérték, hogy minden nap jobb lesz. Mikor a kórház hotel részlegében a friss hideg párnára hajtottam a fejem a légkondicionált fehér tisztaságban elsírtam magam a megkönnyebbüléstől. Végre emberi körülmények között vagyok és nincs 35 C⁰. Egyedül feküdtem egy nagyobb szobában, mint ahol korábban a pótággyal együtt négyen. Drága volt, de ezért a szolgáltatásért érdemes volt dolgoznom. Ugyanazt a pépes diétát kaptam, de porcelán tányéron, fém evőeszközökkel és porcelán csészéből iszom a forró teát, üvegpohárból a hideg vizet. Van mini hűtő, panoráma ablak, tévé a falon, távirányító. Elektromosan állítható az ágy és a napidíjban benne van, hogy a látogatóim ingyen ihatnak kávét és forró csokit az automatából. Már elhittem, hogy minden nap jobb lesz. Már éreztem, hogy tényleg gyógyulok. Képes voltam nemcsak tapintani a zsákom, a sebet a kötésen keresztül, borostás hasamat, hanem bámultam mi lett belőlem. Megtanultam újra önállóan, katéter nélkül vizelni, melyik gyógyszert oldjam fel vízben, melyiket az édesített teában.  

A kutyáink be voltak zsongva a zsákomtól, még egy lyuk, amiből szagmintát vehetnek. Óvtam a kezemmel, hogy ne ugorjanak rám, ne karmoljanak, harapjanak bele. Persze semmi baj nem történt, de nagyon izgatta őket.

Minden nappal élhetőbb lett a lét a zsákkal. Háromszor jártam vissza hetente a kórházba kontrollra, kötözésre. Mintha még bent feküdnék, közben mégse. Ági egyre jobb szintidőkkel cserélte a zsákomat, miközben én lélegzet visszafojtva mereven feküdtem, mintha csak orvos vizsgálna és kopog a fájdalom. Műtéti világítás olvasó lámpákkal. Torna sorban fekszenek mellettem az eszközök. Csattan a gumikesztyű Ági kezén, úgy tesz, mintha prosztata vizsgálatra készülne. Még a szeme is villog. Meleg szappanos vizes lazítás, a gumitappancsos zsák lehúzása fentről lefelé, mosdatás, törlés, ragacsoldós törlő kendő, bőrregeneráló törlő kendő, néha borotválás, hogy a ragacs ne húzza a szőrzetem, a méretre vágott lukkal a zsák felragasztása. A sztóma szeretgetése. A kezem, később a hajszárító melegével gondoskodom, hogy a ragasztó jól kössön. A tanács ellenére végül nem adtam saját nevet a sztómának. Rózsának hívtuk, néha öcsifejnek. A csere szintideje 5 perc lett a csúcson, 45 perc a pokolban. Egy baleset a kórházban, kettő otthon. Jó arány. Ági ügyes sztóma terápiás nővér lett, ő adta be az alvadást gátló injekciókat is. Végül eljött a nap. Hat kilót híztam otthon. Erősödtem. Mégis elnapoltuk az első műtéti lehetőséget, mert Jom Kippura esett. Még sájlét is kértem, hogy mit csináljak. Változtassak vagy sem? Mi a jó döntés? Melyik másik napon lennék ennyire közel az Örökkévalóhoz és könyörögnék, hogy jegyezzenek be egy jó életre? Szukkot félünnepre, péntekre napoltunk, egyszerű kérdés volt egyszerű megoldással. Lehet-e problémamentesen napolni? Ez a jó döntés? Mit gondolhat az Örökkévaló? A helyreállító műtét nélkül sosem értettem volna meg, milyen nagy bajban voltam az első műtét idején. Nem ismerném a gyógyulásom sebességének a különbségét. A sorstársak állapota a kórteremben nem pótolta volna ki a lukakat az emlékeimben. Ez már egy kisebb műtét volt. Így is másfél órás lett. Most ébren érkeztem a műtőbe, beszélgettem. Aggódtam, hogy a borotváláskor megvágnak. Nem a szikétől és a varrógéptől tartottam, hanem a kórházi hülyebiztos biztonsági borotvától. Azokat az aprópénzeket még dobálom a perselybe.

Bezárták a mesekönyvem. Ez a kórházkör most csak 9 nap volt, bár még mindig lábadozom. Bitang rosszullétek mellett, de rájött a szervezetem is, hogy újra össze van kötve a szám és a sejehajom. Nem tudom mikorra regenerálódnak a vénáim. Már nincs hova szúrni sem a jobb, sem a bal karomon. A bokám a következő alternatíva. Még fél évig enyhül a fájdalom és a diétám, aztán jöhet a swarma amba szósszal. Addig is enyém a pépes diéta öröme. Viszont élek, tanulok, dolgozom, kísérletezem mi az, amit már ehetek.         

Három kórház négy különböző osztályán összesen 52 napot töltöttem. Egy injekcióra még a szegedi klinikát is megjártam, de az az én feledékenységem miatt volt, nem is számolom ötödiknek ezt a kalandot.  91 napot éltem együtt a sztóma zsákkal a tervezett 100 nap helyett. Az első műtétem öt órás, a második másfél óra hosszú volt. 36 centivel rövidebb már a tápcsatornám, és négy helyen varrták össze. Otthon 41 zsákot cserélt Ági. Fogalmam sincs hányszor szúrtak meg, vettek vért, durrant el a vénám, gyulladt be a branülöm. Átlagosan csak a 3. kísérlet hozott eredményt. Amíg nem írtam ki magamból a bajom és bánatom, nem is feltételeztem, hogy tágabb környezetemben milyen sokan élnek együtt rokon beles bajokkal, ill. a Crohn-nal, van vagy volt zsákjuk. Átélték, túlélték ők, vagy egy barátjuk, egy rokonuk. Írtak, hívtak, odajöttek hozzám egy esküvőn. A beszélgetéseink, a visszajelzések nélkül, tanítóm és kolléganőm Ildikó nélkül én sem tudtam volna magamon dolgozni.

Henri Albert Hartmann francia sebész 1921-ben alkotta meg, és írta le ezt az életmentő műtéti technológiát, és megváltoztatta betegek esélyeit, a mortalitást. Anyai nagymamám 99 éves koráig élt együtt mindkettőnk betegségével. Az ő nagymamája a családi emlékezet szerint hasonló megbetegedésben szenvedett és hunyt el. Korábban is megköszöntem már, de tényleg hálát érzek az ápolók, az orvosok, a barátaim, a családom és a legfontosabb, kis feleségem, Ági irányában. Lestár tanár úrnak, és csapatának külön is köszönöm. Sok száz, ezernyi betege után én sem lennék most így itt a szaktudása, embersége nélkül. Nincs egészség csettintésre, fog még fájni hosszú hónapokig. Diétás sorstársaimnak pedig kálium és pektin gazdag jó étvágyat kívánok!