Mit éreztem amikor zsidrák gecinek nevezett egy fószer fényes nappal az Újlipótvárosban?
Ha verekedünk is, az nekem fájni fog. Ezt biztosan tudtam. Elég volt ránéznem. Ez meg balhézott már a boltban is, majd utánam jött az utcára. Elfogynak a szavak. A szavak nélkül jön a hirig. Ne beszélgessek az eladóval, siessünk, ő is itt áll a sorban, nem akar itt maradni délutánig, hangosan elköszönt ő is, ahogyan én is fizetés után. Eltért a hangerő, a testbeszéd, a mimika. Én még szép is vagyok. A nője volt a közönsége, meg se pisszent.
Mégis hova tegyem, hogy “ahelyett, hogy levágnám a szakállamat.”
Megálltam a bolt előtt, visszafordultam, ránéztem és újra elköszöntem. Esetleg nem kellett volna. Visszaléptem a konfliktusba. Az übermensch kipattant a járdára beleüvöltött az arcomba, hogy – „ zsidrák geci,  viszlát”. Én újból elköszönök, szemezünk egymással.
A jelenet vadnyugati változatában a sírköves állva veszi le rólam a méreteket a koporsóhoz. Vonósok játszanak, szoprán hang dúdolva búcsúztat, egy kutya könnyít magán a sarkon.
Hatásszünet, ő visszament a boltba én meg elfele.
Bár tudnék rendesen verekedni. A szabadabb fegyverviselés esetén neki valószínűbb, hogy lenne fegyvere és használná is. Nekem is lenne. Rossz gyerek és karatés múltam azonban kevés, ha hiányzik belőlem az az agresszivitás, ami egy utcai verekedéshez kell.
Gyávaság, reális helyzetértékelés, okos enged - szamár szenved, gettó zsidó, már állok a rámpán. Mit kellett volna másképp csinálnom? Nem először zsidóznak le, hozzá kellett volna már szoknom? Vajon a lakosság állítólag 20 százaléknyi szélsőségesen antiszemita, vagy a 16 százaléknyi visszafogott antiszemitáinak egyikével sodort egy helyre az élet? 
Ha már a gecinél tartunk, hol volt a miniszterelnök, aki megígérte, hogy megvéd. Bízhatunk abban a rigmusban, hogy a kormány nem antiszemita. Csak a járókelők, és még néhányan. A biciklisták velem vannak. Évekkel ezelőtt záráskor kiléptünk a Cari mama pizzázójából Carmelával a Kazinczy utcában. Egy dupla páros hím tagja beszólt, hogy “ jó a sábeszdeklid geci”. Leakadtam. Azon is, hogy ez még semmi. Éjszaka rendszeresen az üzlet lépcsőjére csinál valaki.
Most viszont a szakállamtól jutottunk el a zsidrákig. Azt hiszem nem elég nagy az orrom.
Nekünk ugyanannyit ér a szavazatunk. Mindketten a partnerünkkel jöttünk. Mindketten forinttal fizettünk. Mindketten magyarul beszéltünk. Ő frissen borotvált, én nem. Ő tetovált, én nem. Ő tippelt, hogy zsidó vagyok-e, én viszont tudom. Ő folytatólagosan provokált, kereste a bajt, talán már volt benne töltés is. Én leszartam, hogy mit mond, majd mégis beugrottam neki. Hol van az ép ész határa? Ő akart verekedni, és én is, csak láttam az esélyeimet. Ha ferde lenne a szemem, akkor lesárgáz, turbánban meg rongyfejű lennék, nőként meg ribanc.
Vártam a kocsiban, hogy merre megy, hol lakhat. Egy másik kisboltba mentek először és egy egész karton fél literes dobozos sörrel jött ki a sarokról. Már kisimult a járásképe is. Ezen izgult annyira. Lekési a pia utánpótlást. Tíz perccel több séta mellett 109 Ft/doboz vehetne sört, de ő nem egy közgazdász típus. Nem gyűjt lakásra, vagy egészséges táplálékra. Megvette a karton tütüt, amit gyalog vittek haza. Sajnos nem elég távolra. Fénykép is őrzi alakját. Kiváltja ez azt, hogy nem verekedtem meg magamért tanúk előtt egy biztonsági kamera látóterében. Nem. Elsőnek kellett volna ütnöm? Pofán kellett volna verni lendületből. Jobban érezném magam. Csak sajnos mindig is túl sokat gondolkodom. Most ép ujjaimmal az ép orromat túrhatom a fotelban. Ez is eredmény.