Nem születésnap. Nem házasságkötés.

Lehetőséget kaptam öt évvel ezelőtt, hogy utolsó szavaimat a világtörténelem részévé tegyem. Én is fontos porszem vagyok az univerzumban. 

“Fresh Air. Tiszta levegő.” Ezek voltak veretes szavaim.

Elmaradt, hogy bármelyik másik állampolgár is megtenné ugyanezt Önért Miniszterelnök úr.

Dugovics Titusz vagyok ne felejtsétek el! - sem csúszott ki a számon.

A vastagbeleim igazolják Kásler méltóságos úr igazságát! Ez se vót.

Az imádkozáson is már túl voltam. Az évekig nevelgetett szakállamat, bajszomat is lenyírtam. Az apám nézett vissza rám a tükörből.      
Az égre néztem a födémen át. Feküdtem a világ leghangosabb gurulós kórházi ágyán papír köpenyben. Pucér sejhajom még a hajnali beöntéstől könnyezett öblösen. A gravitáció is engedelmességet követel. Nejem és öcsém, Ági, Miki kísért a liftben a betegtologatóval. Ők hárman hallottak, de időbe telt, mire megértették.

Minden hivatalos papírt aláírtam már az adatvédelemtől kezdve a műtét kiterjesztésének a lehetőségéig. Az előző nap is dolgoztam még a laptopon.

Eljött az idő, nincs több kiskapu. A biztonság kedvéért kék tollal írtam a kipontozott részre, hogy a péniszem megrövidítéséhez nem járulok hozzá. Ez fontos obszcén információ az életrajzom írójának. Az erős jelzők könnyebben hitetik el, hogy élek. A honvédség úgysem dob ki semmit. Kórházi levéltári értéket alkottam.

Egész reggel újra és újra megígértem, hogy felébredek a műtét után. Aki komolyan gondolja, annak elég lenne csak egyszer mondania.

2018. június 29. volt a műtét napja. Életmentő műtét lett belőle. Kifelé gurulva a műtőből ébren voltam. El kellett mondanom, hogy én megmondtam, felébredek. A következő négy nap az intenzíven másodpercekbe sűrűsödve veszett el. A sztóma-zsákom lett az élettársam. A képeslap, amit kimetszett darabjaim küldtek búcsú helyett.

Lassan engedett ki a Tanár úr. Olyan sokat jártam vissza kötözésre, kontrollra, mintha csak látogatóban lennék otthon.    
Öt év telt el. Az a pár nap még mindig a homályos zóna része. A matracba olvadt napok a hőségben. Gyűrtem a lepedőt és haragudtam a világra. Főképpen a csörgő fehér óriás zacskóra a hasamon. Ismerős zsibbadással jelez most is. Mai napig viaskodik bennem az önvédelem, a felejtés és a tudni akarás. Az emlékezni akarás, az én életem, az én szenvedésem. Tudni akarom, hogy mennyire fájt, hányszor vertem le a párnámat, Lali a másik ágyról hányszor vette fel újra, hányszor igazította meg. A nővérek nevére ugyanúgy akarok emlékezni, mint az arcukra, hogy hány ballon infúziót, mennyi fájdalomcsillapítót kaptam. Vajon kinek a vére csörgedezik még az ereimben? Kitől kaptam az új véremet a nagy tarisznyából, amit rám kötöttek? Megváltozhatok-e az ő vérétől? Megváltoztam? A saját testem fosztott meg a szabad akaratomtól, hogy betegségem minden percére emlékezzek vagy a Mindenható?

Elbírná az ember, hogy mindenre emlékezzen, amit tapasztalt, érzékelt, tanult, átélt?

Áldás lenne ez a tudás vagy átok? Hiányosak lábadozásom emlékei. Logikával és mások elbeszéléséből tudok sok mindent.

Ha úgy vesszük vándoroltam a személyes sivatagomban. Kételkedhettem, meguntam a csodákat? Újra és újra megmartak a mérgeskígyók. Marásonként túráztam a kórházban. Mózes jött velem szemben kezében a bottal és a rézkígyóval ahogyan az Örökkévaló parancsolta.

נְחַשׁ נְחֹשֶׁת

nechás nechoset

A rézkígyó nem varázstárgy. Ez nem bűbáj. Ez az Örökkévalóba vetett hitről szól.

A szimbólumokat keresve azt mondhatom, hogy a műtőben én ránéztem és meggyógyultam.

Büntetésből martak meg és lettem beteg? Miért lettem beteg? Miért maradtam meg? Miért pont én? Miért nem emlékszem mindenre? Miért nem láthatja mindenki a rézkígyót, aki élni akar?

Nem tudom, nem tudhatom, mert nem emlékszem. Éppen ezért cáfolni sem tudom. Logikus ugye? Nekem ez az igazi misztérium Chukát heti szakaszában, nem a vörös tehén.

A pörlekedés vizénél más vétkezik. No de én vétkeztem? Zúgolódtam? Hiányoltam Egyiptomot, a kenyeret, a vizet? A halált, azt biztosan féltem, még ha nem is hittem az ismeretlent, hogy elragad.

Itt vagyok a mostban. Örülök, hogy élek. Felkerekedtek az őseim és folytatták a vándorlást a pusztában. Végül itt kötöttek ki a Kárpát – medencében. Van utóhatása annak a negyven évnek. Ezért is gondolkozom el azon, hogy az aranyborjú építése, pláne bálványként imádása nem kóser. Fém szobrok. A rézkígyó készítése mégis helyes. Az Örökkévaló utasította erre Mózest. Egy újabb csoda. Nem borulok le előtte, nem szolgálom. Nem a rézkígyó hoz halált, vagy ment életet. Az Örökkévalónak adok hálát.    

Önmagammal szemben vagyok csak elégedetlen.        
Shabat Shalom

שבת שלום