Zongorázni lehet a különbséget és a hasonlóságot Basa és Rita, a két bukovinai pásztorkutya kölyök között.   

Ha lenne zongoránk, akkor mindketten könnyedén támaszkodnának a billentyűkön. Schönbergbe oltott jazz improvizációt adnának elő. Az egyikük játszik, a másik egyre kisebb méretűre rágja a zongorát. A lábaktól haladna felfelé. A fogaival kisimítja a faragásokat majd áttér a hangszekrény élére. Huncut mosolyra húzza száját. Ferdén megbillenti a fejét. Féloldalt rágja a versenyzongorát. Lobog a fél füle. Az improvizációnak a fal adja a másikat. A fal miatt meg nem lehet arrébb tolni a hangszert. Elegánsak, a koncerthez öltöztek. Feketében és fehérben aprítanák a hangszert a saját hosszú szálú szőrme bundájukban. Nem is viszünk haza a tanyára versenyzongorát, pont ezért. Ez magától értetődik. Mert a kutyáink ennyire szeretik a zenét.  
Basa kisfiú, Rita kislány. 60-70 kg a versenysúlyuk. Versenyszerűen balettoznak.
Mindketten szeretik a tojást. Basa rekordja harminc pucolt főtt tojás egy műanyag vödörből a terített asztalról. Egyértelmű, hogy azért volt rácsúsztatva a tető, hogy a macskák ne egyenek bele. Érted? A macskák. Basa pedig sosem tekintette magát macskának, sőt nagymacskának sem. Ágaskodás nélkül leemelte a vödröt és rágás nélkül cuppantotta be a tojásokat. Jóllakott. Szereti a hasát.     
Rita csajosan úgy döntött, hogy ő ajándékba kapott egy szatyrot Ági anyukájától. A szatyor tele volt tízes tojásos dobozokkal. Ritulinak bizony-bizony a tojáshéj is a gyengéje. Kilopja a zöldhulladék mellől, kis cserepekre és porrá rágja. Mit vártunk mit fog tenni az ép tojásokkal?
Huszonegy darabot tört fel. Becsületére legyen mondva felnyalta a javát a konyhában és a nappaliban is a kőről. Azért a fehérje vékony fényes hártyaként árulkodott a járólapon. A lépcsőnél itt-ott a szétfutott sárgája is odaszáradt.      
Egész nap van kint száraz kutyatáp. Főtt ételt is kapnak. Bőséggel van mit enniük. Nem csoda, hogy nagyobbra nőttek, mint a birkák, akikre az őseik vigyáztak.        
Egy ilyen hatalmas lénynek is ,lehetnek kicsi, de erős ellenségei. Ilyenek a kullancsok, és az általuk hordozott betegségek. Jött a babézia, a lokomotív hangját utánzó szívzörej, amit talán örökölt a Basa. A gyógyszerek az egyik bajt gyógyították, a mellékhatásaikkal új problémákat teremtettek. Újra és újra házhoz jött az idős állatorvos bácsi. Egy darabig jobban is lett.
Basa fegyelmezetten állt a négy lábán miközben meghőmérőztük. Esküszöm még a szemei is tágra nyíltak. Csendben tűrte a vizsgálatot. Nem ellenkezett. Nem sírt, mint aki tudja fontos, hogy elfogadja a segítséget. Szófogadó gyerek lett. Doki bácsi az első alkalommal a kakás hőmérőt a terítőre tette. Legközelebb már figyeltem, előre letéptem a papír törlőkendőt. Hőmérő pucoló lettem. Ez eddig hiányzott a szakmai önéletrajzomból.           
Basa rákapott arra, hogy gyufa méretűre rágja a gyújtósnak gyűjtött ágakat. Az a nehézség, hogy a műanyag zöldséges rekeszekkel együtt.           
Házpásztorok voltunk Ágival, hogy ne legyen üres a tanya. Basa pedig eltűnt. A kapuk zárva, akkora lyuk nincs, hogy kibújjon. Igaz képes rá, hogy átugorja az ember magas kerítést. Keresni kezdtem. Tíz perc után a ház és a támfal mögött a hűvösben megtaláltam. Végtelen sáros fejjel. A bokorban is bujkált már. Hason feküdt, a betonon pihentette a fejét. A lábai szanaszét. Két órával korábban még futkározott. Leültem hozzá, megbeszéltük, hogy jöjjön be a házba. Hoztam neki vizet. Ivott egy kicsit és bejött velem. Telefonon utolértük a doki bácsit, valahol betegnél volt. Hazafelé hozzánk is bejött. Azt mondta, hogy ő ide már kevés. Vigyük be egy állatkórházba.
Rita sértődős és bosszúálló. Neki jogában áll rosszalkodni, és az életkora a menlevél. Ő még kölyök, egy gyerek. Egyszer megkapta a kezemet, rögtön leszidtam. Megértette. A szeme is könnybe lábadt úgy kért bocsánatot. Hason kúszva centinként jött közelebb hozzám, miközben dorgáltam, hogy a cicát sem bánthatja, a kajáját sem veheti el, és még mi mindent nem szabad neki rosszalkodni. Amikor már a cipőmre tette a mancsát, hogy ne korholjam tovább és csak szeressem, én is majd elsírtam magam. Persze, hogy megsimogattam. Kedves hangon beszéltem vele. Megpuszilgattam. Egy perc múlva már a kerítésnél ugatta a túrázókat.  
Ha megsértődik, akkor viszont büntetőkakál. A házban. Nagy kutya nagy terméssel. Mivel imád belezabálni a csirkék takarmányába - az, amit kitol gyakran olyan, mint egy pudinggá változott kukoricacsutka. Kiszárítva akár tüzelhetnénk vele a kazánban. Bosszú pisi is van, de annak, amikor nekikészül azt ki lehet szúrni. Erik bácsi elkapja a farkánál és rászól, akkor nincs olyan bátor, hogy tényleg bent pisiljen.   
Tartottam tőle, hogyan fogjuk Basát beemelni a kocsiba hátul. Két ülést felhajtottunk, a harmadikra én ültem, hogy fogjam Basát és hozzám tudjon bújni. Talán harmadjára ült autóban. A GPS alapján könnyen megtaláltuk a rendelőt. Már az esti műszak volt mire sorra kerültünk. Alaposan kivizsgálták, vért vettek, infúziót kapott. Ültünk vele a kezelők közti folyosón. A fiatal állatorvos azt mondta maradni kell, nem is viszik át a kórterembe, mert itt szem előtt van, és Basa is látja, hogy vannak itt emberek és mozgás.
Egy darabig maradtunk, megbeszéltük mikor lehet érdeklődni, hogyan lesz délelőtt délután a látogatás. Útban voltunk, hazamentünk.      
Rita falánk. Megkapja a nagy tál kajáját, beleeszik, és rohan, hogy beleegyen Lizi adagjába. Lizi öregebb, tapasztaltabb, hasonló súlycsoportban van, és képes megvédeni, amit eszik. Trevor kisebb is, de szélesebb. Négy pásztorkutyával mérkőzött már meg. Tudja, okos enged, szamár szenved, a labrador pedig a konyhában eszik zárt ajtó mögött. Neki eleve ott tálalunk és nincs balhé. Amíg Rita volt a kicsi, és Trevi baba akarta elcsenni a vacsoráját, addig ő kapott a védett helyen enni, ahol csak a macskák voltak vele szemtelenek.   
Basa olyan, mint egy kisgyerek, akinek csak egyszer kell megtanítani, hogy fogja az anyja kezét, vagy a szoknyáját és ne engedje el. Ki mit hagyott, ráfogott az ember alkarjára, ujjaira. Megtanulta, hogy finoman, csak megtartson a szájában. Majd átszokott a szoknyafogásra. A fogacskáival összecsípte az anyagot és kocogott velem. Az anyag csak akkor hasadt, ha én mentem tovább ő pedig leült, hogy játszunk kicsit. Ági anyukáját árnyékként követte mindenhová. Ma már felfoghatatlanul az árnyékvilág része.   
Rita is tud szinte emberként viselkedni. Ő nem szeretett bele annyira, hogy cumizzon a pulcsim anyagával, inkább a papucsokat, a cipőket rágja. Basa beszipantotta textilt a szájába, és szó szerint cuclizott. Egyszer a kenguru zsebembe dugta a fejét. Pontosabban bekapta. Az állkapcsa belül, az orrlyukak kívül. Én ültem, kávéztam, beszélgettünk, fél kézzel simogattam. Ő csak ült az ölembe hajtott fejével. Mikor sikerült felállnom kiderült, hogy a cumizásról átállt a rágásra. Mint az olló, az orra vonalában átvágta-rágta a zsebemet. Békében nyugalomban az orrom előtt dolgozott az anyagon.
Rita bár kislány, keresem benne Basát is. Egyformán hatalmasra nőttek. Nincsenek tisztában a méreteikkel, az erejükkel. Nem szeretik a kötöttséget, legyen az nyakörv, vagy a bezárt kapu. Imádnak Erik bácsival sétálni. Háztól a kapuig az összes kutya, és Nyaksállal a fekete macskával együtt. Falánkak a majdnem kipukkadásig. Alacsony a macskatoleranciájuk. Sosem találkoztak egymással. Rita is ajándék volt, úgy negyedévnyi szünet volt közöttük. Basa párjának szántuk. Lizi és Trevor nem győzte kettesben őrizni a házat is, a tanyát is. Hárman már megint működik a szolgálati beosztás. A lépcsőzetes védelem. Lizi a toronyban fekszik a háztetőn. Rita és Trevi váltva a bejáratnál ill. a házban. Őrjáratok a kertben. Talán még a macskákat is befogták. A baromfiudvarra mindenesetre az egyik szürkés-barnás macska vigyáz.

Nyár óta van bennem a gát, hogy írjak megint Basáról, és elbúcsúzzam. Ritát sem tudtam rendesen köszönteni a családban, pedig örültem az érkezésének. Megszáradt a tinta a kutyás embermeséimen. Úgy mentem haza az állatkórházból, hogy másnap jövök megint. Még a rettegés sem volt meg bennem, hogy mi lesz ha. Csak a bizalom. Meggyógyítják és meggyógyul. Egy másféléves kutya, mi történhet?      
Én is oda teszem a keresetem, ahova akarom. Az ember halálánál érthetően a boncolásnak is vannak szabályai. Van, amikor nem választás kérdése, kötelező, máskor lehet kérni, vagy megtiltani. Kértük, nem számított mibe kerül. Kettesben utáltuk Ágival az asszisztens-pénztárost, mert egy általános ügyfélszolgálati tréningen is megbukott volna, velünk még kevésbé tudta a hangot megtalálni. A mindenes emberük oldotta fel a feszültséget. Bemutatkozott. Ő fogja átvinni Basát az állatorvosi egyetemre. Kondolált. Valódi kérdéseket tett fel. Felvázolta, hogy mi fog történni, és mikorra kaphatunk válaszokat. Hogyan akarjuk elbúcsúztatni a kutyánkat, hiszen több, mint hatvan kiló. Rávezetett finoman minket a hamvasztásra, az urna választásra. Ástam már sírgödröt. Tudtam, hogy jót akar.          
Megengedjük-e neki, hogy kis mancs nyom matricákat ragasszon az urnára. Fehér alapon feketét, ahogyan Basa hordta a bundáját.       
Itt vagy Rita a családban. El ne merj menni! Ha az ölembe veszlek semmit sem látok tőled. Kislány létedre sáros vagy. Előbb ugatsz, mintsem megnéznéd ki érkezett meg. Ha unatkozol piszkálod a többieket.        
Te kéred a legszebben, és te eszed a legnagyobb átéléssel a bundáskenyeret. 
Az új élet érkezése egyensúlyba billenti-e a mérleget a halál, az élet vesztesége miatt?           
El kellett jutnom ehhez a kérdéshez.  
Egy csecsemő, egy új kutya mindent helyrehoz?        
Ha kérdeznem kell, tudok-e egyáltalán válaszolni, vagy a válasz automatikusan - nem?           
Nem tudom.   
Egy biztos, elvesztett kutyáim ugyanúgy hiányoznak, mint az emberi családtagjaim. 
Négy lábon és két lábon. Ebéd után a kanapén ülve fekve összebújva nevetve és elaludva.