Hozzászoktam, hogy 2001. óta, április 16. a Holokauszt magyarországi áldozatainak az emléknapja. 1944-ben ezen a napon kezdődött meg és zajlott le hetek alatt a gettósítás észak-kelet Magyarországon és Kárpátalján. Azonban a nagy ünnepek torlódásai elterelik a megemlékezéseket is. Nagypénteken este beköszönt a Pészach is. Állami munkaszüneti nap. Hosszú hétvége bevásárlási bonyodalmakkal. Kicsit olyan ez, mint amikor egy böjtnap szombatra esne, de közben nem eshet. Ez a gyásznap nem a Jom haShoa, de állami emléknap, az analógia szerintem követhető. Idén így jött ki a naptárban a lépés. Nem sabeszkor, nem Pészach első napján, hanem korábban szerdán került megszervezésre az emléknap a Páva utcában. Helyi rasekolként régóta veszek részt ezeken az eseményéken. Sok beszédet meghallgattam. Az egyik legjobbat idén a BDG, a Berzsenyi történelem tanárnőjétől.

Nem emlékezhetünk úgy, hogy közben becsukjunk a szemünket és nem látjuk a jelent, a háborút, a szenvedést Ukrajnában. Nem ugyanaz a kettő, de sem a szánkat, sem a szemünket, sem a fülünket nem csukhatjuk be. Ugyanakkor örülünk, hogy élünk, mert a túlélők leszármazottai vagyunk. Kardos Péter főrabbi és Fekete László főkántor vezettek végig minket az emlékezés liturgiai részén. Mondtak él mólé rachamimot, és kaddist.

Kegyes volt az időjárás is, és örültem, hogy találkoztunk mert így négyesben nem voltunk még a Pávában. Dobtunk hát egy szelfit, mert élünk. Majd szombat este, móce sabesz még elgondolkodom. Baráti körben nemcsak a Haggadából mesélünk, a kivonulásról, hanem arról is, ami elkezdődött április 16. napján Beregszászon és nem állt meg Budapesten sem. Ezek a történetek, a családjaink története. Köztünk van akár minden héten. Ezekkel a vegyes érzelmekkel osztom meg ezt a selfiet, mert Pészach, mert Szombat lesz, és mert a felejtést sem keresem. Együtt élek vele.

Ez egy érdekes betűtípus. Az a neve: Bahnschrift. Régies vasúti feliratok betűtípusa. Németről lefordítva ezt jelenti, vasúti felirat.