Lássatok mögém! Megvan a Sor_ _Minta? Karrier Abszurdisztánban. Építhetek én is személyi kultuszt? Nekem is lehet? Karikatúra falfestés felsőfokon. Van Király utca is, mégis MAJAKOVSZKIJ után, csekély mértékben, de átírtam a versét. 100 éve volt a nagy októberi szocialista forradalom. Ez már kis betűvel is leírható. OVI szerint „ nem volt se nagy, se októberi, se forradalom. Egy külföldről pénzelt államcsíny volt.” Bezzeg a FÜLKEFORRADALMUNK. Azért a vörös csillag még mindig jobban néz ki a sörös üvegen, mint egy narancs.

Ha gyilkoljuk a cirill betűket, Новая экономическая политика, a Novaja Ekonomicseszkaja Polityika (NEP) azért egybecseng a NER-rel. Az illiberális állam építése sincs messze a totális állam építésétől. Relativizálni november 7. jelentőségét kicsit olyan, mintha valaki nem figyelt volna a történelem órán. Pedig akkora az egója, hogy a magyar történelem alakítása kevés neki. Ő világtörténelmi szereplő. A szerepvágya szerint. Hogy hangzik? OVI él, OVI élt, OVI élni fog. A magyar egészségügy problémáira egy Vietnamban építendő új kórház is megoldás. A fekete ruhás helyi nővérkék nem elégedetlenkednek, tiltakozgatnak, a fekete pizsama egyszerűen népviselet. A tönkrement kórházi kazánt itthon a nemzet gázszerelője is megjavíthatja. Értem, hogy miért nem iskolát építenek, zsigerből tartanak a kockás ingtől, sosem megy ki a divatból, irányíthatatlan, és az elbutítás a cél. Ez meg nem mindenhová exportképes. Észak Koreába is be lehetne ugrani egy baráti csevegésre. Tán, még járt is ott titokban. nem tudtam meg, hogy Viktor a lényeget elmondja-e, evett-e Pho levest, ízlett-e neki? Kint finomabb-e, mint a Mozsár utcában? A józsefvárosi piacon már nem ehetünk, pedig az egy másik univerzum volt autentikus ízekkel és szagokkal. Tessék mondani, a vietnami bevándorlók is migráncsok? Ha Vajna a barátunk, az ő barátja meg Rambo, akkor hogyan barátkozunk a vietkongokkal? Nem fog megsértődni? Nem kockázatos egy kicsit, most hogy sok lé van nála a bankból, a tévéből, a kaszinóból, és megyei lapokból, vidéki kis rádiók frekvenciáiból. Mi lesz, ha berág, és Simicska után eljön A. Vajna „G.” Napja. Szivarral kezében belovagol a stúdióba, felvesz egy nadrágtartót és azt mondja, igaza volt Simicskának, a miniszterelnök tényleg egy G*CI. A spermák is megsértődhetnek egy ilyen összehasonlításra. Érzitek a kormányzati hívószavak avulását? Biztosan avulnak, vagy egyre inkább személyre szabottak? Már az új polgári perrendtartásban sem a jogtechnikai fejlődést látom, hanem a jogbiztonság elemeinek lebontását, az ügyvédi piac generációváltásának kényszerítését, a bírósághoz fordulás jogának technikai szűkítését, a bírsággal fegyelmezést, az önálló, független bírói mérlegelés szűkítését a döntéshozatalban.

 Álmodozom. A Nagy embereknek a kisugárzása is másképp feleződik. Érzem, sablonná válhat a festőhenger sormintája. Még mindig sokan szeretnének hasonlítani rá. Kíváncsi vagyok, hogy hány csecsemő kapja évente az Orbán, ill. a Viktor utónevet. Képzeljük el haja ritkulását, a vágyát, hogy generációnkra hagyhassa örökségként a nemzeti együttműködés rendszerét. Viktatúrájában élünk, és jegy nélkül utazunk egy modernebb totális rendszer felé. Új elit, új értékekkel. Hinnénk, hogy része vagyunk a régi elitnek, a régi értékekkel. Kapaszkodunk az illúzióinkba, nem tévedünk, amikor valamit erkölcsileg helyesnek, vagy helytelennek tartunk. Új magyar városok, városrészek alakulnak a határainkon túl. Ők már más tűnékeny képeket, más álmokat kergetnek. Tán még haragszanak is ránk, mert mi itthon maradtunk. Hagytak búcsúlevelet is, az utolsó oltsa le a villanyt! Ááá, ennyire nem vészes a helyzet, nincs is akkora munkaerőhiány. Kell itthon is maradnia valakinek, hogy küldhessen piros aranyat, téli szalámit, és a szaloncukrot. Egyszer róluk is azt írják majd, hogy kitántorogtak. Visszavárják őket, meg nem is, sokuk nemcsak gazdasági kivándorló, hanem olyan rendszerkritikus, akinek az is számít, hogy milyen a politikai közérzete, nemcsak az, hogy hagyják-e pénzt keresni.

Lüktető öncenzúra, a vélemény szabadsága új határokat ért el az ARC közérzeti plakátkiállításán is. Megnyugtató, hogy kormánygép vásárlása nincs napirenden, nehéz lenne vele parkolni a stadionban. A család sem vesz újabb kastélyt. Az enyém se. A viktátor itt van az otthonunkban, a nappalinkban. Velünk vacsorázik a híradó is. Olyan ő, mint mi, csak persze ügyesebb, szebb, okosabb, jobban táncol, és csak azért nem mi vagyunk az ő helyében, mert nem mi voltunk jókor, jó helyen, hanem ő. Lehettünk volna, de fogadjuk el, hogy így alakult. Fogadjuk el a helyünket. Mindenki a magáét, ami jár neki. Legyünk engedelmes polgárok, lelkesek a közmédiáért, a nemzeti bulvárért. Képesek vagyunk-e megérteni őt? És magunkat? Tudunk-e változtani? Jobb lesz?

Vlagyimir Vlagyimirovics, ugyan 1930-ban már meghaltál, de talán mégsem csak a szovjet átlagemberről írtál. Mindig is tehetséges költőnek tartottalak, az orosz futurizmus képviselőjeként talán a magyar jövőt is láttad. Egyszer pont a Viktátorék mondták, hogy Továris Konyec, de mára egyértelmű, hogy Továris Jisoráz a jelszó. Azon a régi plakáton, mintha Rezsi Szilárd tarkóját rajzolták volna meg. Morbid, hogy a legnagyobb kommunista költőként sosem voltál tagja a kommunista pártnak. Öngyilkosságod értelmezése is sokoldalú. Ha jól tanultam, akkor ezt a verset Sztálin születésnapjára írtad, de a halott Leninnel beszélgetsz. Sztálin pedig csak halálod után avat ikonná.

Úgy képzelem el, hogy most a kortárs Orbánnak írok. Vele már így is sokan vannak tegező viszonyban. Az édesanyjával is. Szóval a kortárs Orbánnak írok a szobám falán lógó a rendszerváltó, az emberi jogokért küzdő fiatal Orbánról, akinek rossz volt akkoriban a politikai közérzete. Éppúgy, mint ahogy az (ön?)cenzúrázott plakáton a rendőregyenruhás kortárs Orbánok esnek neki gumibottal a rendszerváltó Orbánnak. Nagy az ellentmondás. Én sem tudok egy fix névnél maradni, hogyan is szólítsam a Miniszterelnök Úr Őméltóságát.

Szobám falán Orbánviktor biztonságban lenne, ha kocsmám falán lógna, akkor a végén még le merik szarni a legyek. A gaz liberális csőcselék már úgyis elárulta a hazát. Amilyen közállapotokat teremtettek, meg is teszik. Vajon elvinnének engem is, mint Palivec urat? Talán elvisznek, lecsuknak, aztán hülyének nyilvánítanak, a bolondokházában, legalábbis a pesti oldalon már ismernek, és nem lesznek hajlandók felvenni az ápoltak közé. Akkor mi lesz? Elengednek vagy alkalmaznak?

Radó Györgyöt idézve, Gábor Andor fordítása alapján Vlagyimir Vlagyimirovics a rendszer gyermekbetegségeinek kórokozóit ostoroztad. Arra már nem visz rá a lélek, hogy behelyettesítsem a versbe, kit tekint ma az új közmédia csirkefogóknak, kulákoknak, szektánsoknak, részegeseknek, talpnyalóknak és munkahalogatóknak. Változott a kódrendszer, kevésbé kifinomult, de van ellenség. Ellenségnek lennie kell. Alattvalóknak, és kivételezetteknek is lenniük kell. Szobánk falán pedig már ott van a kép, akkor is, ha nem szögeltük ki, ott van a mobilunkon, a tableten, a laptop képernyőjén.

2018-ban bízunk, hogy kiderüljön, hogy tényleg kell-e ez a kép nekünk? Bízunk vagy reménykedünk? Sóvárgunk? Már ott állunk a sorban? Sormintára várunk? A sormintából élnénk? Akarják, hogy higgyünk a mesében? Hiszünk még a mesében? Kinek a meséjében? Bennünk él a viktátor? Ha én viktátor lehetnék, elsőként kötelezővé tenném a svéd nyelv oktatását, és kívül kellene hordani az alsónadrágot. De csak azért, mert szeretem Woody Allen filmjeit. És zöld ingem is lesz, mert az szép.

Beszélgetés Orbán elvtárssal, a vers, ami szerintem illik az ihletet adó plakáthoz.

Elment a nap, táskájába tevén 
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán. 
Ketten vagyunk most, Orbán meg én, 
Orbán mint fénykép szobám falán.

Száját harsány szó feszíti szét, 
bajusza mereven fölfele néz. 
Homloka ráncában az emberiség, 
hatalmas homlok, hatalmas ész.

Alatta sok ezer ember vonul, 
lobogók erdeje, karok fűszálai. 
Fölállok, arcomon az öröm kigyúl 
jelentéssel kell most elébe állani:

Orbán elvtárs hadd szólok pár kurta szót, 
nem szolgálatilag, szívből csupán 
Orbán elvtárs, tudja, pokoli mód 
nehéz amit végzünk egymás után.

Adunk már ruhát a mezítelennek, 
több már a szén s az érc – ez, ugye, szép? 
De persze, emellett – hadd mondom el Önnek, 
sok még a szenny és a buta beszéd.

Míg átrágjuk magunk rajta, kimerülünk. 
Ön nélkül sokan eltévedtek már, 
ezen a mi földünkön, itt körülünk 
s körös-körül igen sok gazember jár.

Nincs rá elég szám, s nincs nevezet, 
hogy hányan vannak e csirkefogók: 
kulákok, szektánsok, részegesek, 
talpnyalók és munkahalogatók.

Itt járnak és gőgtől dagad a kebelük, 
töltőtoll s jelvény pompázik a mellen. 
Persze hogy megbirkózunk velük, 
de rémes nehéz a harc ezek ellen.

Orbán elvtárs, füstös üzemeinkben 
s havas tarlókon Ön itt van vélünk. 
Az Ön nevével, a szívével szívünkben 
eszmélünk, lélegzünk, verekszünk, élünk.

Elment a nap, táskájába tevén 
ügyeit, gondjait. Csönd lesz talán. 
Ketten vagyunk most: Orbán meg én, 
Orbán mint fénykép szobám falán.