A dolog ott kezdődik, hogy anyukám és Éva néni együtt járnak nyelviskolába, hogy az angoljukat szinten tartsák. Főiskolára is egy helyre jártak, óra után haza az albérletbe szintén. Éva nénit elkerültem, de anyukámat nem. Mi kölcsönösen figyeljük a másikat, hogy összefutunk-e. Én munka közben kórházból irodába, anyu meg suli után. Félév alatt 3 alkalom. Véletlennek nem rossz. 

Miközben nem veszünk levegőt sem, mintha sosem beszélnénk állunk a körúton. Egyre több részletében olyan, mint nagyanyám. Így mindig kapok egy friss emléket belőle is. Feltűnik a színen Laci Bácsi. Ő Éva néni férje. A poén, hogy a szinte tárcsázóval működő Nokia korszakból anyukám mellett már ő is az Iphone korszakba ugrott. A selfie készítésben még van hova fejlődni. Életképnek viszont jellemző a kép. Apró párhuzamok, amikből még bőven van az életünkben, de az egyik legjobb dolog, ami felvidít, bearanyozza a napomat, talán másét is,  egy váratlan és véletlen találkozás valakivel, akit szeretsz, kedvelsz. Örüljetek ti is valakinek!