Tanulni mentem bő egy éve Izraelbe. Délre is eljutottam. Kfar Ázába. A napsütés, a meleg megcsapott amikor leszálltam a buszról. Kerestem az árnyékot. Másodlagos, hogy mit tanultam itt. Kedvesen fogadtak minket. Körbe jártuk hamar a települést. A régi és új házakat, a játszótereket. Séta, magyarázat, séta, ez is tanulás.

Jó volt az ebéd. Sültek, zöldségek, hűtött üdítő, hideg gyümölcsök. Nem a hederochelben ettünk a csoportunkkal, ez az önkiszolgáló étkezőt jelenti. Központi közösségi tér. A masszív beton épületen belül egy külön teremben voltunk. Ez persze nem egy szálloda külön terme. A műkő padlójával leginkább a nyolcvanas évek iskola épületeire hajaz belülről. Szóval a kaja az elvárásaimnak, és a megszokottnak megfelelően jó volt. Jöttek-ettek-mentek a helyiek. Munkanap volt.

Megnéztük az új építésű házaikat is, amikre izraeli árakhoz viszonyítva nagyon olcsón lehetett befizetni, hogy felhúzzák. Drágák persze, de legalább elérhetőek bérből, fizetésből és hitelből. Reklámozták a következő építkezést is, amibe már a tervező asztalon is be lehet szállni. Fejben már sok helyen elképzeltem az életet, hogy melyik város lenne az igazi szerte a világban. De ez a hely legalább realitás volt. Talán ide össze tud szedni az ember elég pénzt, hogy a sajátjában és ne bérleményben lakjon. Most is idő a napomból közlekedni a munkába és haza.

Banális, de az étkezde épületében tönkrement aznapra a wc. Volt egy működő nyilvános mosdó a játszótér mellett. Sorjában mentünk egymás után megkeresni. Én sem egyedül mentem ki az ebéd utáni szemináriumról. Viszont bénáztunk és sehol sem találtuk. Nekem ez testileg is és fejben is probléma. Konkrétan kezdtem rosszul lenni. Minden bátorságomat elővettem és héberül leszólítottam egy járókelőt. Bemutatkoztam, elmondtam a nyomorunkat, és megkértem, hogy segítsen. Elröhögte magát és kedvesen a szomszéd házhoz kísért. Nyitva az ajtó, menjek be, ez az óvodához tartozik, de most felújítják, a hátsó sarokban van a mosdó. Van papír is. Így is lett. Bementünk, magam elé engedtem a kisdolgozókat. Szuszogtam, izzadtam. Utolsóként viszont elengedhettem magam. Húsz perccel később már én igazítottam útba a többieket.

A nap csúcsaként, beszabadultunk a helyi boltba. Semmire sem költöttem addig. Teljes ellátásunk volt. Betoltam egy olyan magnum jégkrémet, amilyet még sosem ettem. Bohóckodtam és selfieztem.

A program véget ért itt, elindultunk tovább.

Tetszett a hely. Egy lényeges probléma volt. Ezt néztem is a kerítésen keresztül. A Gázai övezet. Látótávolságra, a mezőn túl. Másodpercek alatt érkező rakéták a levegőből, színes mintákkal festett óvóhelyek ahová szaladni kell, amikor kell.

A fényképeimből óra – percre tudom felidézni ezt a tömény, ingergazdag napot is. Két-három órát voltam itt egy teljes napi program rész elemeként.

Sajátos tanulmányaim miatt is többször jártam Izraelben és nemcsak ott, ahova a turisták járnak. Régen volt. Tel Avivban a Delfináriumnál találkoztam gyászoló anyákkal, akik nem tudtak elszakadni a helytől, ahol utoljára lélegzett a lányuk. Papírfényképeket vettem a kezembe, digitális fényképezőgépet, amin az utolsó bulizás képeit léptettem. Ez véletlen találkozás volt.

Amikor az elrabolt katonák hozzátartozóival találkoztam, azt már a sereg szervezte, de borsódzik a hátam ma is. Még nem védtem emberrablót. Csak olyan kliensem volt eddig, akit elraboltak és pár nap után elengedtek. A párja bujkált. Mivel nem tudta, hogy mi lett a nőjével, ezért zsarolni sem sikerült. A pasas és sok pénz volt a cél.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy szeptemberi napom néhány órájából, a bukolikus nyugalmára és a hétköznapi életképeibe akarok kapaszkodni.

Feltételezem, hogy aki olvas, annak nem kell elmagyaráznom, hogy miért pont erről a helyszínről írom a történetemet, ami korábban majdnem bárkivel megeshetett volna. Miben különbözik ez a hely a többitől?

Kapok én is fényképeket, videókat. Pörgetem én is az instát, a fészt. Beszippant. Közben a CNN, a BBC, az Euronews, és az Al Jazeera csatornáit váltogatom a távirányítóval.

Ez nem a Holokauszt, ami az én életem előtt történt amit, ha meg akarok érteni, akkor lássam az életet is előtte. Ez most van az én életemben.

A saját szememmel láttam, hogy pár órán keresztül milyen egy normális nap Kfar Ázában, ahol október 7. szombaton az emberi kegyetlenség aratott.

A híradóban a modern héber ugyanazt a kifejezést használja, mint a Szentírás a háborúra. Milhama. Az inzertben pedig leírják, hogy hányadik napja van a háborúnak. Simán háború és a napok sorszámozása.

Nekem ez van. Minden személyes érintettségem mellett, nem mutatom meg az arcokat, sem a borzalmat, mert az sokkol. A sokk ellen én is védekezem. Falat húzok. Nem maradok befogadó. Ezért inkább a semmi különösről írok, és a környezetet mutatom meg. Milyen volt egy éve.

Ezért sincsenek itt azok a képeim, ahol az én arcom, vagy másoké szerepel.

Bárcsak épségben elengednék a túszokat. Bár meg sem történt volna. Baruch Dajan haemet.

ברוך דיין האמת

Hétköznap