Amikor becsapom az iroda ajtót akkora erővel, hogy csak úgy csattan. Nos, akkor látom a folyosó túlvégén a nénit, hogy megrezzen, törzsét is elfordítja és rám néz. Odaérek. Jónéhány tyúklépés. Köszönök, visszaköszön. Még jó, hogy csak látásból ismerjük egymást. Utána már finoman nyitom és csukom a mosdó ajtaját, de a belső budi ajtót megint sikerül lendületesen átsegítenem a téren és az időn.

Jobb lett nekem. Nem. Nem lett jobb. Nem vagyok kevésbé morcos. Kevésbé türelmetlen. Senkit nem fárasztok azzal, hogy most éppen mi a nyűgöm. Foglalkozom inkább a más bajával. Nagyot is lépek. Mi baja a volt a főszereplőknek, az őseimnek, az én népemnek is a Ki Tisza hetiszakaszban? Mit éltek meg ilyen nehezen egykor, a sivatagi társasutazáson? Kettényílt a tenger előtte. Vizet fakasztott. Mannához jutott.  Nem volt elég csoda, hogy egyben tartott ennyi embert a közösségből egy irányban, egy cél felé haladva? Mózes felment a hegyre. Negyven napra kilépett az emberek, a követői életéből. Voltak páran, akik biztos hozzám hasonlóan csapkodták a sátorlapot, vagy rágták a küszöböt. Más várta egy darabig a nagy embert míg végül inkább összehozták közösen az aranyborjút, mulatoztak és vétkesek lettek a bálványimádásban. Pedig lehet, hogy nem is Mózesből ábrándultak ki, csak már ott dörzsölt a homok, ahol már nem kellemes. A múlt hibáit, és bűneit nem is olyan nehéz megismételni. Nem állítom, hogy mindig minden hibás döntés az aranyborjúhoz, és a rettenetes büntetésekhez vezet, de ki tudja? A türelem hiánya a bűn? A vágyaink elérésének késleltetésére nem voltak ill. nem vagyunk képesek? Kikerülhető lett volna az arany borjú bűne? Azok lennénk, akik vagyunk, ha nem hibázunk?

Ma este erről is beszélgethetünk a Pávában. Az esti ima 18:00 órakor kezdődik.

Ez egy véresen komoly parasa. Nem komolytalankodom. Szó szerint véres.

Még szerencse, hogy az arany borjú, az angolul golden calf. A calf pedig nemcsak borjút jelent, hanem lábikrát is. Így máris könnyebb értelmezni a heti szakaszhoz illeszthető mémet.

„Tudod mit? Ez az én hibám. Pontosabbnak kellett volna lennem.”

Ha már magyarázok is egy viccet. A rajzoló nem nevesít, de fontos. A képen a szereplők egyike sem Mózes. Ugyanis Áron öntötte az aranyborjút a közadakozásban gyűjtött arany ékszerekből. Mivel öntötte, az aranyat biztosan nem kalapáccsal formázta. Sőt meg sem tudnám ragadni, hogy mi is lehetett az arany borjú formája. Mózes pedig nem tanakodott, hanem elégette az arany borjút, megőrölte a maradványait, majd vízzel elkeverte és megitatta Izrael fiait. Nem véletlen, hogy ebben a hetiszakaszban is, nemcsak az isteni figyelmeztetések hangsúlyosak, hanem a Mindenható megjelenése is. A haragvó, a bosszúálló Istené. Az egy Istené. A büntetés, ami családon belül az egyik halálát jelenti, míg a másik éljen együtt a tudattal, hogy a testvére az ő kezétől halt meg, még akkor is, ha isteni parancsra. Nem mindenkiből lett bálványimádó. Nem kollektív, és nem véletlenszerű a büntetés. Nem egyszerűen a halál a büntetés. Az Örökkévaló azt mondta Mózesnek, aki ellenem vétkezett azt fogom kitörölni könyvemből. A bűnre kell, de az elkövető arra sem érdemes, hogy emlékezzenek rá. Az Örökkévaló megbocsát, de a bűn, a bűntudat, és minden más lehetséges következmény nemzedékről nemzedékre kísér.

A fénykép forrása: mém a FB-ról.