Dróse Gizi emlékére

Cipelem a hátamon, mint egy láthatatlan hátizsákot. Ennek is ki van lazulva a vállszíja és elcsúszik. Minden lépésnél húz lefelé, mint az igazi, de ez hozzám nőtt. Belülről.
Működök. Dolgozom. Tanulok. Vizsgáztatok. Szüretelek. Mégis minden nap olyan, mintha valami fűszer hiányozna a kajámból. Ott van a tányéron. Ehető napról napra, étkezésről étkezésre, fogásról fogásra. Egy csipet só, egy hintés chili pehely, egy szórás zaatar. Megeszem. Ehető. Ízlik is, de valami mégsincs a helyén, hiányzik.          
Keresem a magyarázatot, hogy miért nem tudok elbúcsúzni a Gizi kutyánktól. Tenyeres talpas  Gizi-Lizi-Sámuel hármasunkból csak Lizi van már velünk.

Az eszemmel tudom, hogy tagadásban vagyok.

A luach, a zsidó naptár szerint már átléptünk Támmuz hónapjába. Múlt héten, még a múlt hónap végén a Slach Lechá szakaszához értünk. Ez egy egész nemzedék haláláról is szól, akiknek holttestei ott maradtak a pusztában, mert nem léphettek be a Kánaánba. Aki nem ott halt meg, az a gyors és biztos halált választotta a kánaiták, és az amalekiták fegyverei által egy eleve esélytelen harcban. Ez is az öngyilkosság egy formája. Ugyanaz a nemzedék, mint amelyik Egyiptomból is kivonult. Hagyomány szerint úgy kell mesélned, úgy kell megélned minden évben ezt a történetet, mintha te is ott lettél volna. Vagyis életkorodtól függően, ha húsznál több vagy, akkor - Hello! Te is a sivatagi generáció tagja vagy. Béke poraidra. Bár lehetsz kém is, Káleb vagy Józsué, akkor túlélted. Korach története sem vidámabb, ezen a héten ismét szerepet kap az elmúlás. Más a nagyságrend. Oka van a Mindenható haragjának és a büntetésnek is. Közeleg a Dreiwochen, egy újabb gyászidőszak. Közös a történetek szomorúsága.

Nem keverem össze a kutyámat az emberekkel, de ahogyan hétről hétre olvasok és tanulok eljutottam a hiányzó lépésig, hogy keserűségemet oldva képes legyek Giziről is írni, pedig máskor ömlik belőlem a szó. Jár neki is a búcsú, az emlékezés, amit más drágaságom is megkapott tőlem.

Gizi Sámuel édes húgocskája. Bukovinai pásztorkutya. Örökké majdnem öt éves. Szörnyethalt.

Rendszeresen hallgatok embereket sikertelen öngyilkosságuk után a kötelező gyógykezelésük folytán, mert mégis életben maradtak és az ügyfeleimmé váltak. Hétről hétre olvasom a kórtörténetekben a kísérletek rövid módszertani meghatározásait. Ezért ismerem a megszépítő orvosi szakkifejezést. Strangulatio. A ti-t ci-nek kell ejteni. Balesetszerű fulladás és fojtás. Gizi szagot fogott. Üldözött egy pockot, vagy macskát és a kocsi nyitott motorterébe hajolt. A nyakörvén a csat beleakadt egy pöcökbe. Gizit elborította a menekülési kényszer. Sosem szerette, ha szorosan ölelik a nyakát. Bepánikolt és a nyakörvét is megcsavarta. Lizi menteni próbálta, ráfogott a fogaival és megpróbálta lerángatni a motortérből. Ott maradt a fognyoma. Percekkel később Ági szülei találtak rá és emelték le. Vívódtam, hogy írjak-e csak annyit, szörnyethalt. Gizi azonban egyenes és kemény kutya volt. Erőteljes. Szürkés fehér bundáján fekete szeplők és foltok. A szőre mindig tele bogánccsal, és az ágak töretével. Sámuel halálával ő vette át a vezető szerepet a falkában. Nem volt hajlandó bent aludni, mert a kerítés után ő lett a következő védelmi vonal. Rókák, rágcsálók, ellenséges kóbor macskák, szökevény gyöngytyúkok kérlelhetetlen ritkítója. A májkrém alázatos szolgája. A sanda szomszédok még sandább szomszédainak a szívébe pedig a szükséges félelmet plántálta. Ide ne gyertek lopni. Hiba a terület védelmét próbára tenni. Sámuellel nem verekedett. Inkább a két lány harcolt egymással. Eleinte játékból, később gyakran begőzöltek és véres lukakat téptek egymás bőrébe. Seprűvel kellett szétválasztani őket. Az egyik szájában a másik lába, a másik szájában az egyik nyaka. Morogtak. Morogtak. Leginkább a kaján kaptak össze. Először a saját tányérjukból esznek, aztán a másikéból. Kiborítják és a földről esznek tovább. Gizi extrája, hogy ivás után mindkét mellső lábát megmossa a nagy sárga vödörben.

Ha megérkeztem jobbről Lizi, balról Gizi fúrta a hónom alá magát. Az orrától kezdtem simogatni. Áttértem a homlokára. A selymes fülecskékre, amik nagyobbak egy-egy karéj zsíros kenyérnél. A füle töve, és dögönyözöm a fenekéig végig a gerince mentén. Ha kikerültem a bundatisztítási feladataimat, nem próbáltam kifésülni, szőrszálanként kibontani a toklázt, a bogáncsokat negyedórákat maradt mellettem. Ha változtattam elfutott. Gyakran ülök a lépcsőre, vagy valamelyik fatuskóra a ház közelében. Ilyenkor mindegyik hosszabb rövidebb ideig odajön hozzám. Bújnak, puszilgatnak, játszanak. Gizi is. Ő néha panaszkodni jött, egy kis megértésért. Egy hatvankilós óriásnál ezt úgy képzeld el, hogy odajön hozzám lehajtott fejjel és nekem nyomakodik. Nem lök fel, de a homlokán keresztül tartom a testemmel a súlyát, és két kézzel simogatom, szólok hozzá és becézgetem. Ez az ő ideje belőlem. Ez olyan, mint a hasát vakargatni, sose kérné, hogy hagyjam abba. Összebújásunknak általában Lizi vagy a labrador Trevi baba féltékenysége vetett végett.

Sámuel – Maci halála nagyon megrángatta, a letargiából őt is a kölyök Basa kutya, a távoli unoka öccs húzta ki. Kis Szarjankó. Evés, alvás, játék, verekedés, rohangálás, ugatás, kifáradás. Megint elgondolkodtunk, hogy Gizinek szerzünk egy törzskönyvezett Don Juant a tenyésztőtől egy tervezett pásztorórára, és jöhetnek a trónörökösök.

Nincs több közös időnk. El kell fogadnom. Szarjankó gyerekként érti a legkevésbé, hogy mi történt. Gyógyír embernek és kutyának egyaránt, hogy senkit nem hagy békén. Ne fordulj be, ne morogj, ne feküdj! Gyere játszani! Én már haraplak és húzlak. Én nyertem!

Lizi a selfie királynő, aki mindig belenéz a kamerába és pózol lassan engedett fel. Hetekbe telt,  hogy rendesen egyen, mozogjon, ugasson, játsszon és érdekelje mi történik a tanyán, a kerítés mentén tolakodó ellenséges biciklisekkel. A lovak a lovasok sejehaja alatt meg benyihognak a dróthálón. Végre megint érdekli. Megint jön köszönni, amikor megérkezünk és bújik. Szarjankó határtalan szeretet zuhataga nélkül ő sem tudna továbblépni.

Keresem a megoldást, hogyan kössem össze a gyászom feldolgozását a heti szakasz bölcsességével, hogy a belső békémet építhessem? Dolgozhassam az érzéseimmel. Kötődhetek jobban egy, vagy általában a kutyákhoz, mint némely embertársamhoz, de erről egyszer jó lenne a kutyák véleményét is megismerni.

Nem tehetek egyenlőségjelet ember és állat közé. Nem keverhetem a szentet a profánnal. Ez a parasa egy tartalmilag is nehéz szöveg, és az én egyéni problémámhoz képest végképp az.

Mégis van egy szűk metszet, ami közös. A veszteség mindig személyes, akár a Mindenható büntetése, akár nem. Az élet pedig megy tovább.

Nyugodj békében Gizi!