Vajon ez már a boldogság? Létrával, kampóval, vödörrel és Szarjankóval indultam cseresznyézni az enyhülő melegben. Szarjankó civilben természetesen Basa, a kölyökkutya. Kicsit bátortalanul követett. 50 méter után felzárkózott és azonnal rágni kezdte az ujjaimat. Mire elértük a cseresznyefákat csuklóig harapdált és csatlakoztak hozzá a szúnyogok is.

Kínálom. Bekap egy szem cseresznyét a tenyeremről. Vagy lenyalja inkább. Nem érti mire jó a cseresznye. Kigurul a szájából. Ha legalább májkrém nőne a fán, már katonásan ülne és várná az adagját. Talán egyszer felfedezi hogyan harapjon rá. Gyümölcsfa van bőven és előtte az élet.

A homlokom gyöngyözik. A létra stabil. A kampót az ág villájába akasztottam. A vödör fülét a kampóra. Nyelem és köpködöm a magokat. Nem sercintek, a gyümölcslé értékes nedű. Szárával szedem. Két módszert is követek. Mindkettő a mutatóujjam és a hüvelykem precíz együttműködésére épül. Ez az iskola érettség egyik eleme. A megfelelő szem-kéz koordináció. Csukott szemmel max ribizlit szedek, és emlékezetből azt, ami a fejem fölött kicsit mögöttem van. Finoman a szárát tövénél megcsavarom. Lepattan az ágról. A másik lehetőség, hogy a körmömmel szakítom le. Gyűlik a vödörben is. Kicsi kutya rámunt, elszaladt. Még jó, hogy a létrát nem vitte magával a szájában. Folytatom a betakarítást. Hunyorgok a szembefénytől. Zenél a csöndben a kert körülöttem. Közel és távol senki sem flexel. Madárkák, lombsusogás, bogarak zümmögő kórusa. Halmozom a szemeket. Nincs másik világ csak ez. Az a fontos, hogy ne essek le. Álljon jól a létra. Igazából az a fontos, hogy tudjak akkorát nyújtózkodni, hogy még azt a hármat is elérjem. Ne kapjam be a hibásat. Fent a fán, egy létrán balettozva az létezik, hogy csak ott azt a pár szemet még pipiskedve elérjem. Letépjem. A markomban maradjon. Találjon be a többi közé. Kis piros gyümölcsök töltik ki a látóteremet és semmi más nem létezik, csak a cseresznyeszüret. Most gyümölcsöt szedni olyan, mint lebegni a Balatonban. A fejem kint van a vízből. Az orrom is. A kacsák és sirályok is természetesnek vesznek. Közel jönnek, elrepülnek mellettem. A Badacsony betölti a látóteret. Lehunyom a szemem és látom magam előtt. Bármikor.

A létrán persze hülye, aki lebegni akar, mint egy betépett szobafestő. Nagy nyekkenés lenne ebből a földön. Nem megyek le alfába, de kikapcsol. Zsákolom a perceket. Számolom a sötétebb piros szeplőket egyik másik cseresznyén. Ezekből rengeteg elférne egyszerre is a számban.

Ha nem akarok majd a földön járni, felmászhatok a létra tetejére fejben is. Ki fog kapcsolni és zöld leveleket, ágakat és a piros szemeket fogom látni. Jobb lesz a valóságnál. Csók a környezet mellőzhetetlenségének, és a csúf világnak.

Piros cseresznyék gömbölyödnek a szemem elé. Bármikor.

A történelmi hűtlenség elleni szabadságharc apró csatájában előre bocsátom, a képhez képest bő két héttel érettebb vagyok. Már a meggy sem savanyú a fán. Ülök a fotelben. Becsukom a szemem. Látom a cseresznyéket.