“ Fresh Air. Tiszta levegő.” Ezek voltak az utolsó szavaim. Semmi kéket vagy a pirosat vágjam? Bármelyik másik állampolgár is megtenné ugyanezt Önért Miniszterelnök úr. Dugovics Titusz vagyok ne felejtsétek el! - sem csúszott ki a számon. A vastagbeleim igazolják Kásler méltóságos úr igazságát! Ez se vót. Az imádkozáson is már túl voltam. Nevelgetett szakállamat, bajszomat is lenyírtam. Apám nézett vissza rám a tükörből.
Szimplán feküdtem a világ leghangosabb gurulós kórházi ágyán papír köpenyben. Pucér seggem még a hajnali beöntéstől öblösen könnyezett a gravitációnak engedelmeskedve. Ági és Miki volt a liftben és a beteg tologató. Függőleges irányban mozogtam a másodikról az elsőre a műtőbe. Már minden hivatalos papírt aláírtam az adatvédelemtől kezdve a műtét kiterjesztésének a lehetőségéig. Eljött az idő, nincs több kiskapu. “A” “ B” és “C” verziók. A biztonság kedvéért kék tollal írtam a kipontozott részre, hogy a péniszem megrövidítéséhez nem járulok hozzá. Ez fontos információ az életrajzom írójának. A honvédség úgysem dob ki semmit. Ott lesznek a papírjaim ötven év múlva is a kórházi levéltárban. Egész reggel újra és újra megígérem, hogy felébredek a műtét után. Aki komolyan gondolja, annak elég lenne csak egyszer mondania. 2018.06.29. volt a műtét napja. Életmentő műtét lett belőle. Kifelé gurulva a műtőből ébren voltam. El kellett mondanom, hogy megmondtam, felébredek. A következő négy nap az intenzíven egyszerűen másodpercekbe sűrűsödve elveszett. Lassan engedett ki a Tanár úr, és olyan sokat jártam vissza kötözésre, kontrollra, mintha csak látogatóban lennék otthon.
Egy év eltelt, és az a pár nap még mindig a homályos zóna része. A matracba olvadtam a napok múlásával a hőségben. Gyűrtem a lepedőt és haragudtam a világra. Főképpen a csörgő fehér óriás zacskóra a hasamon. Ismerős zsibbadással jelez most is. Mai napig viaskodik bennem az önvédelem, a felejtés és a tudni akarás. Az emlékezni akarás, az én életem, az én szenvedésem. Tudni akarom, hogy mennyire fájt, hányszor vertem le a párnámat, Lali hányszor vette fel újra, hányszor igazította meg. A nővérek nevére ugyanúgy akarok emlékezni, mint az arcukra, hogy hány ballon infúziót, mennyi fájdalomcsillapítót kaptam. Vajon kinek a vére csörgedezik még az ereimben? Kitől kaptam az új véremet a nagy tarisznyából, amit rámkötöttek. Megváltozhatok az ő vérétől? Megváltoztam? A saját testem fosztott meg a szabad akaratomtól, hogy betegségem minden percére emlékezzek vagy a Mindenható? Elbírná az ember, hogy mindenre emlékezzen amit tapasztalt, érzékelt, tanult, átélt? Áldás lenne ez a tudás vagy átok? Hiányosak lábadozásom emlékei, a logikával és mások elbeszéléséből tudok sok mindent. Ha úgy vesszük vándoroltam a személyes sivatagomban, újra és újra megmartak a mérges kígyók. Mózes jött velem kezében a bottal és a rézkígyóval ahogyan az Örökkévaló parancsolta. Én ránéztem és meggyógyultam. Kételkedtem én benne, türelmetlen voltam? Büntetésből martak meg és lettem beteg? Miért lettem beteg? Miért maradtam meg? Miért én? Miért nem emlékszem mindenre? Miért nem láthatja mindenki a rézkígyót, aki élni akar? Nem tudom, nem tudhatom, mert nem emlékszem. Éppen ezért cáfolni sem tudom. Logikus ugye? Ez nekem a misztérium Chukát heti szakaszában, nem a vörös tehén. A pörlekedés vizénél más vétkezik. No de én vétkeztem? Zúgolódtam? Hiányoltam Egyiptomot, a kenyeret, a vizet? A halált, azt biztosan féltem, még ha nem is hittem az ismeretlent, hogy elragad. Itt vagyok a mostban és a sós tengerben ázom egy évvel azután, hogy halott is lehetnék, tanulok és gyűjtöm emlékeket, hogy megmaradjon. Örülök, hogy élek. Az élet megy tovább, ahogy felkerekedtek őseink és folytatták a vándorlást a pusztában.
Ezért is gondolkozom el azon, hogy az aranyborjú építése, pláne bálványként imádása nem kóser. A rézkígyó készítése mégis helyes. Nem borulunk le előtte, nem szolgáljuk, és az Örökkévalónak adok hálát.